Kegyetlen expedíció a Déli-sark felé

Kegyetlen expedíció a Déli-sark felé

Neszmélyi Emil a Déli-sarkra is eljutott. Azok után, hogy a Mount Everestet már megmászta (kétszer is), sőt, az összes kontinens legmagasabb pontján járt. Ebben az interjúban végigvesszük vele a Déli-sark-expedíciót. Egy hosszú, tanulságos olvasmány következik, ami reményeink szerint szakmabeliek és laikusok számára egyaránt érdekes lehet!

Nagyon jó találmánynak tartom a podcastot, mert amikor az ember utazik, kirándul vagy éppen a futógépen sanyargatja magát, közben prímán be tud fogadni értékes tartalmakat. És az jutott eszembe, hogy Te mivel ütötted el az időt, amikor haladtál a Déli-sark felé a társaiddal?

Első héten még úgy voltam vele, hogy nagyon a jelenben kell lennem. Az ilyen sarkvidéki kihívásoknál az az érdekes, hogy nehezebb nagy bajba kerülni, mint mondjuk a Mount Everest mászása során − ha viszont benne vagy, akkor szinte lehetetlen kijönni belőle. Ezért az első héten monitorozó üzemmódban voltam, semmivel sem tereltem el a figyelmemet a feladatokról. Közel ezer kilométer teljesítése volt a cél az expedíción, kegyetlen körülmények között, a tengerszint magasságának közeléből indulva, folyamatos emelkedés mellett kétezer-nyolcszáznegyven méter magasra, ahol a Déli-sark található. Ezért fokozatosan szoktattam magam hozzá a napi feladataimhoz, és hagytam, hogy kialakuljon a napi rutinom menet közben is.

Utána már volt egyfajta rutinom, és akkor azt mondtam: „Oké, jöjjön egy kis zene!” Erre jobban kellett volna készülni, mert összvissz harminchat órányi zeném volt. Hát mondom, az óriási: akkor háromnaponta ismétlődnek a dalok… Na, nem baj, véletlenszerű lejátszást választok! Egy darab Iron Maiden-szám van az egész gyűjteményemben, ez pedig a Fear of the dark (Félelem a sötéttől − a szerk.), ami nagyon érdekes szöveg volt a huszonnégy órás napsütésben, mintha aki itt lenne az egésznapos ragyogó fényben, azért tenné ezt, mert félne a sötéttől… Aztán a második hét környékén kezdtem átállni a hangoskönyvekre. 

A Déli-sark expedíció útvonala

Ez lenne az útvonal a Flichner Ronne selfjégről indulással a Déli-sarkig, ám ez nem tartható pontosan, ezért a tényleges útvonal ettől eltérő, hosszabb

Áh, hangoskönyv!

Sok Rejtő-regényt hallgattam. Az egyes menetek között voltak kötelező tízperces szünetek, hogy ehessünk, ihassunk. Közben nem az épp a fülemben hallható hangoskönyvre figyeltem. Nagy művészet volt úgy megállítani, hogy ne maradjak le arról, hogy hol tartottam a Rejtő Jenő-könyvekben. Mert oké, ez alapvetően az idő elütéséről szólt, de azért elkezdtek érdekelni maguk a történetek. Jó lett volna tudni, hogy éppen melyik karakternek miért áll ki a hátából a kés…

» Zajdetox a nagy menetelés közben

Utána az is kialakult, hogy nagyjából négynaponta legkevesebb egy nap zajdetoxot tartottam. Akkor csak a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, és jöttek is jó gondolatok, amiket hosszú távon mind hasznosíthattam volna. Egy gond volt: néhány gondolatot nem írtam le, és a mai napig nem jött vissza. Tehát azt is megtanultam, hogy amint van egy ilyen, elő kell kapni a telefont és fel kell írni – még akár azt is kockáztatva, hogy nagyon sokáig fázni fog a kezem emiatt…

Amikor te vezetted a sort, akkor is meg tudtad osztani a figyelmedet?

Nem. Egyetlenegyszer navigáltam úgy, hogy hangoskönyv ment a fülemben, és képzeld: ekkor lassú voltam! Úgyhogy azt is megfogadtam, hogyha én navigálok a sor elején, akkor teljes csönd, és csak a feladatra figyelek hetven percen át a pihenőig. Így nem volt több lassú menetem elöl. Az első héten egyébként nem is szerettem annyira navigálni, mert úgy éreztem, hogy most sok az újdonság, nem hiányzik. Később viszont kifejezetten élveztem az élen lenni és az irány, illetve sebesség kapcsán döntéseket hozni.

Neszmélyi Emil expedíció

Mi a feladata annak, aki elöl van és navigál?

Nézni kell az iránytűt, a szakasz célt, felmérni, hogy hogyan kerüljük el a következő sastrugi mezőt (fagyott hógerinc − a szerk.), mert hogyha keresztülmész rajta, sokkal több energiát visz el a folyamatos fölfelé haladás közben, mintha megkerülnéd. Az expedícióvezető pedig ilyenkor hátul halad. Ő azt nézi egy GPS-eszközzel, hogy az ideális sávban vagyunk-e. Mert ha csak pár száz métert letérünk erről, akkor szakadékok várnak ránk, és hát itt azért ne felejtsük el, hogy az több száz méter mély is lehet, hiszen ezek a jégfelületek vastagsága ezer és kétezer-hétszáz méter közöttiek az útvonalunkon.

» Nagyot lehet zuhanni

Az ismert Colin O’Bradynek volt olyan expedíciója, ami egy nap alatt véget ért, mert levágott egy kanyart, és egyből zuhant is. Kicsit összetörte magát, de nem került életveszélybe, de hát ő ugye minden támogatás és segítség nélkül akart teljesíteni. Mivel ki kellett menteni a bajból, ez pedig már segítségnek számít, nem kezdhette elölről az expedícióját a saját elvárásai szerint sem. Amit ötvenvalahány napra tervezett, annak vége is volt egy napon belül.

A legidősebb expedíciós tagunk nagyon sokszor sodort minket az ideális útvonalról balra, amikor ő vezette a sort. Szólt is az expedícióvezető, hogy gyerekek, akkor most mindenki jobbra tartson, mert kábé százötven méterre vagyunk a veszélyzónától. Ami azért nincsen nagyon közel, de mondjuk pár óra alatt oda lehet érni figyelmetlenségből. Ez az expedícióvezető srác egyébként két éve vezetett ugyanitt egy nagyon-nagyon lassú, kutatással is foglalkozó csoportot, és ők ötvenkét nap alatt szépen besétáltak, szóval bevitte őket. Volt már itteni tapasztalata, emellett pedig a Grönlandot is hatszor átszelte.

Tényleg, hogyan tudnád sporthasonlattal leírni az expedícióvezetőt?

Csapatkapitány.

Aha, ő a csapatkapitány!

Csapatkapitány és játékos-edző egyszerre.

Igen.

» Ha azt mondja, vége, akkor vége!

Az ő feladata egyrészt a navigációk kontrollálása, lévén, egyedül ő járt itt közülünk korábban. Amit mi ott elöl esetleg elszúrunk, azt neki hátulról észlelnie kell és utasításokkal rendbe kell hoznia. Azonnal közbe kell avatkoznia, ha jelentősebb eltérést észlel. Ő jelöli ki a táborhelyeket, tehát a napok végén ő mondja azt, hogy na, eddig mentünk! Figyeli mindenkinek az állapotát − a sajátját is −, és abban a pillanatban, hogy valakit evakuálni kell, ő egyszemélyben jogosult dönteni erről, és nincs ellene apelláta, ezt aláírtuk a részvételi szerződésben. Ha valakinek olyan sérülése, betegsége van, vagy olyan végzetesen legyengül, hogy ő úgy ítéli meg, ezzel már nem lehet továbbmennie, akkor akár a feje tetejére is állhat, a vezető beszól műholdas telefonnal a központi táborba az Union gleccseren, és azt mondja, hogy az illető evakuációját kéri. A repülő pedig jön, amint csak lehetséges! És ennyi. Ilyen is volt már másoknál sokszor.

Akkor kicsit olyan is, mint a bokszmeccsen az edző, aki bármikor bedobhatja a törülközőt, azt jelezve, hogy a versenyzője számára vége a csatának.

Valami olyasmi.

» Az ég kék, kivéve…

Milyen volt a total white out?

Videót is készítettem róla. Először nem beúszott fölénk a hatalmas felhő, hanem egyszerűen tizenöt perc alatt kialakult fölöttünk egy felhő. Csak úgy kialakult és beborította az eget. Szórt fénnyé alakította a napfényt, és nem volt, ami visszaverődjön a terepakadályokról, nem tudtuk, merre tartsunk, csak lehajtott fejjel bámulta az épp navigáló tag az iránytűt. Semmi kék ég, semmi megcsillanó kiemelkedés. Ilyenkor egy folt sincs! Az első ilyen napon lassan haladtunk. Később már nem vetette vissza a sebességet ez a hátráltató körülmény sem.

Az első ilyen ellen tiltakozott az agyam. Úgy éreztem, mintha egy felhőn járnék, és bármikor leeshetnék. Merthogy Alaszkában az első Denali-expedíciómon sajnos volt ilyen élmény: menteni kellett a saját expedícióvezető guide-unkat, aki bezuhant egy gleccserszakadékba. Az agyam pedig ekkor behívta azt az élményt. Ezek után kellett egy teljes nap, amíg az agyam elhitte, hogy itt minden rendben van. Ha ilyenkor te navigálsz, akkor nem tudsz nézni semmit – ilyenkor tényleg nem látod, hogy mi, hol van, csak az iránytű a barátod. Ha viszont van előtted legalább egy ember, akkor már nem érzed olyan rossznak; követed a szánját.

» Amikor a jéghideg találkozik a szembeszéllel

És mennyire érezted rossznak a hideget? A Facebook-oldaladon azt írtad: „Több napon át pedig -25 fokos hidegben 50 km/ó szembeszéllel kellett haladni.”

Az Everesten, amikor túl erősen fúj a szél, akkor egyszerűen nem mászol. Itt viszont ha nagy szél van, még akkor is haladnod kell, mert a végén kifuthatsz az ételtartalékokból. Ha már nem lehet haladni egy vihar miatt, akkor két-három óra pihenést tarthatunk napközben, erről az expedícióvezető dönt. Ilyenkor azonnal fel kell verni a sátrakat, mert azok komoly védelmet jelentenek a szél ellen. Ez egyébként nagy szélben könnyű művelet, mert nagyrészt a szél dolgozik helyetted, ha jól csinálod: feszíti a sátrat, hamarabb elkészülünk a sátorállítással. Szóval ilyenkor felverjük a sátrat, kivárjuk az enyhülést, és majd az éjszakai pihenésnél fogunk ennyivel kevesebbet pihenni. Ehhez egyszer voltunk közel. Mondta a vezető srác, hogy gondolkozott rajta az út első harmadában. Mondtam neki, hogy számomra az nagy csalódás lett volna, mert mentem normál sebességgel, de valóban volt, aki nehezen haladt. Egyébként a huszonnégy órás napsütésben attól nem kellett tartanunk, hogy ránk esteledik.

Az Everesten az expedíció jelentős részében az alaptáborban vagy, esetleg egy biztonságos táborhelyen följebb, de a sátor belül hideg. A Déli-sark felé egy helyen volt mindig meleg: a sátorban. A sátorban meleg volt, hiszen száraz a kontinens, a levegővel együtt. Itt mindenünk megszárad a sátorban. Ez az egy előnye van gyakorlatilag ennek a kíméletlen, kegyetlen környezetnek. A másik póluson, egy Északi-sark-expedíción minden ruha vizes marad, semmi nem szárad meg.

» Megizzadni? Tilos!

Van például a sarkvidéki combsérülés − angolul polar thigh −, amikor gyakorlatilag a saját izzadságod nagy felületen jégkristályokká fagy a ruhád belsején és úgy kezd viselkedni, mint a durva smirglipapír. Akár izomig lecsiszolja a bőrödet! Amikor már a hús is kilátszik, akkor lehet hazamenni, az már evakuálási ok. Erre is folyamatosan figyeltünk, hogy ilyen ne alakuljon ki, vagy amint elkezd kialakulni, akkor azonnal reagáljunk rá.

polar thigh

Hogy milyen elhomályosítás nélkül egy „polar thigh”? Csak erős idegzetűek kattintsanak ide a képért!

Ezért is tilos izzadni! Nem szabad túl sok réteg ruhát viselni, ami már izzadtságig „túlfűt”. Egyébként persze tilos fázni is, túl kevés ruharéteg sem lehet rajtunk. Ezt menedzselni kell, és ehhez minden ruhánk meg is volt. A rétegeket így kellett összeállítani. Megesett, hogy annyira meleg volt a nagy hajtástól, mínusz négy foknál, hogy kettő réteget tartottam magamon csupán, mert nagyon izzadtam volna, tehát egy kis cipzáros rétegben gyalogoltam ezen a kegyetlen kontinensen. Előfordult az ellenkezője is, amikor olyan hidegre fordult az idő, hogy menet közben inkább kiálltam pár percre, és fölvettem még egy mellényt a teljes sarkvidéki ruházatomra, mert kellett egy pluszréteg, hogy ne fázzak. Mínusz húsz fok alatt, erősebb szél mellett ez könnyen előfordult. Valaki kompromisszumot köt, és kihúzza a szünetig, addig meg fázik vagy melege van. Én nem húzom ki a szünetig: ilyen helyzetben mindig megállok ruházatot menedzselni.

» Kompromisszum a pluszemberekkel

Négyen mentetek. Ez eredetileg is így volt tervezve?

Úgy volt, hogy páros átkelés lesz az expedícióvezetővel, aztán a létszám zárása előtt utolsó pillanatban kaptunk két további csapattársat. Ha hármat kaptunk volna, az jó lett volna, mert akkor leválasztjuk őket − ugye négynél többen nemigen lehetünk.

Vésztartalék ételekkel és minden mással együtt ötvenkét napig bírtuk volna ki. De mondtam, hogy én nagyon nem akarok itt lenni ötvenkét napig, legyen inkább harminc-harmincöt nap a cél! Na most ez párosban jóval reálisabb lett volna − nem is fogadta lelkesen a két utóbb csatlakozó. A másik tervem a negyvenöt napos teljesítés volt, és a végén ezt céloztuk meg, mert ketten tényleg nem bírták volna a gyorsabb iramot. 

A negyvenöt nap pontosan azt jelentette, hogy január tizenhetedikén érünk célba, amikor Scott kapitány is elérte a Déli-sarkot a maga expedíciójával, még 1912-ben. Azt, hogy ebből már nem engedek, eléggé egyértelművé tettem mindenki számára. Mondtam, hogy abban benne vagyok, hogy menjünk lassabban, mint a harminc-harmincöt napos tempó, de nekik cserébe benne kell lenniük, hogy január tizenhetedikén beérünk! Ha kell, még extra melót is végzek ezért. Ez az extra az lett, amikor az egyikük szánjának a felét a végén már napokon át én vittem, mert kimerült és félő volt, hogy evakuálni kell őt. A másikuk szánjának a felét pedig az expedícióvezető vitte; neki vállsérülése kezdett kialakulni, mivel nem sikerült vállövet erősíteni a felkészülés alatt. Viszont egy csapat vagyunk: számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki ne érjen be ilyen problémák miatt. Ilyenkor szerintem a jobb állapotban lévőknek kötelességük többet vállalni a terhekből. Ha kell, behúzom bármelyiküket a szánjával együtt a célba, a saját szánom mögé kötve.

» Étcsoki vagy tejcsoki: ki tudja?

Beszéljünk egy kicsit az ételekről!

Az étel-összeállítás koordinálása az expexícióvezető felelőssége volt. Az ő irányításával kellett kimérnünk az ételeket. Így pontosan tudtuk, hogy milyen tápanyagokból mennyi kalóriát kell magunkkal vinni, mindezt napi adagokban. Onnantól, hogy megmondta, így és így nézzen ki egy napi adag, már a mi felelősségünk, hogy az ott is legyen velünk. Az Antarktiszra repülés előtt hat napon át Punta Arenasban, Chilében „főállásként” napi hat-hét órán át csomagoltuk magunknak az expedíciós ételt, többször ellenőrizve mindent.

Konkrétan mit ettetek? Hiszen a hétköznapi ételek nagy része megromlik.

Elkészített készételek kiszárítva. A forró víz ezekkel csodát művel. Egyetlenegy feladatod van: se kevés, se sok vizet ne adj hozzá. Hogy miért? Azért, mert máskülönben borzasztó rossz lesz az íze. De meg kell, hogy egyed akkor is, mert arra a napra az van. Ha eltalálod − a legtöbbször sikerült −, akkor kifejezetten ízletesek az ételek. Egyébként meglehetősen szénhidráttúlsúlyú volt az étkezésünk. A reggelim granola és gyümölcsös zabkása volt, a vacsorám normál főtt étel, amit ezzel a fenti módszerrel készítettem el. Napközbenre pedig be van osztva, hogy milyen és mennyi zselés bonbont, illetve energiaszeletet, mogyoró alapú nasit, húst, kekszeket vagy csokoládét kell bevinni.

Ételek - Antarktisz

Mindennap a harmadik és negyedik megállásnál ebédeltem. Akkor szárított marhahúst − angolul beef jerky − ettem, a „köret” mindig ugyanaz volt hozzá: semleges ízű keksz, amin még olajos magvak is voltak; szezámmag meg egyebek. Illetve köretként ettem szárított sajtokból készített kekszeket is. Nekem kialakult, hogy ez az ebédem, rendben is volt.

Az expedíció alatt annyi csokit ettem, amennyit előtte tíz év alatt összesen nem. Két hét után az ízérzékelésem az édesre elszállt, és már nem tudtam megkülönböztetni az íze alapján, hogy étcsokit eszem vagy tejcsokit. De azt észrevettem, hogy az étcsokival sokkal tovább bírom a menetelést. Nagyon fontosak voltak ezek a táplálkozások a szünetekben. Ha mondjuk szerelned kellett valamit a felszereléseden, emiatt nem tudtál annyit enni, akkor a következő hatvan-nyolcvan perc alatt komoly energiahiány állt be…

» Ha nincs elég kalória, nagy bajba kerülsz

Háromszor éreztem tévesen, hogy „Atyaúristen, én elgyengültem…” Hogy nekem mégsincs megfelelő állóképességem. Az valami pokol volt, főleg először. És nem értettem! Nyolchetes felkészülést csináltam, nagyon masszív edzésekkel, nagyon jó volt a hosszútávú állóképességem. Hogyan lehetséges, hogy azt gond nélkül teljesítettem? Aztán a gyengeségérzés utáni következő pihenőnél teleettem magam… Nem szóltam senkihez, megálltam, leültem, háttal a szélnek, tömtem magamba a kaját, és hirtelen minden rendben volt. Ott tapasztaltam meg először, hogy baromira kell figyelni az evésre, az energiabevitelre, mert az egész galibát az okozta csupán, hogy nem vittem be elegendő kalóriát.

A többiek is ennyire figyeltek az étkezésre?

Nem. A két társ nagyon szeretett dumálni a pihenőknél, nem véletlenül merültek ki az expedíció későbbi szakaszában; ez is hozzájárulhatott ehhez. Én ebben nem is voltam partner. Először azt hitték, hogy távolságtartó ember vagyok. Pedig nem: egyszerűen úgy voltam vele, hogy majd este a táborverés után lehet dumálgatni, de ha napközben nem tankolom fel étellel a szervezetemet, az lesz az igazi pokol. Még kétszer fordult elő, hogy valahogy elszúrtam a reggelimet, és néhány szakasszal később éreztem, hogy úristen, nincs bennem hajtóanyag. De akkor már okosabb voltam. Addigra már hetven meg nyolcvan perceket mentünk. Tudtam: ezt a szakaszt ki kell még bírni, aztán magamba tömök mindent, amit csak tudok a tízperces pihenő alatt.

Igen, édességgel… Mondjuk, lemozogtad – nem kellett tartani az elhízástól!… Az a veszély nem állt fenn, hogy kifogytok az ételből, ha mondjuk a tervezettnél tovább tart az expedíció?

Szerencsére ez nem fordulhatott elő. Nyolcvannyolc fok húsz-huszonkét percnél, amikor tudtuk, hogy az út vége felé akár  be is szorulhatunk egy hosszabb viharba a platón, még felvettük az ún. emergency foodot, ami nekünk volt ott elásva, és ami hét napra elég lett volna. Azt is nekünk kellett előre kiszámolni még Punta Arenasban, hogy mennyi legyen a tömege és a tápértéke. Ezt aztán egy hónappal korábban telepítették oda. Amikor arra járt egy gép, igyekeztek olyan zászlót kitenni, hogy egyrészt észrevegyük, másrészt megadták ehhez a koordinátákat is.

» Hátráltató tényezők

A Facebook-oldaladon olvastam, hogy rögtön az elején lebetegedett, majd kicsit meg is sérült az egyik csapattárs. Ez mennyire volt idegőrlő számodra? Hiszen kitűztél egy céldátumot a befejezésre, ehhez képest rögtön némi lemaradással indult az expedíciótok.

Nem volt idegőrlő. Az lett volna idegőrlő, ha egy előre elkerülhető ok miatt csúszunk. De így tudtam vele kalkulálni, és azt mondtuk az expedícióvezetővel: bár benne volt, hogy előbb érünk be, mint a Scott-féle cél, de az út felénél már látszott, hogy nem; még azért is nagyon melózni kell, hogy a január tizenhetedikét tartsuk. Ebben a csapatban nincs több így együtt, mert a leglassabb vagy leggyengébb teve határozza meg a karaván sebességét.

Mondjuk számomra kicsit bizarr volt a célkitűzésed: ugyanaznap célba érni, mint egy olyan csapat, amelyből aztán mindenki odaveszett.

Ki volt Robert Scott?

Robert Falcon Scott (szül. 1868. jún. 6. Devonport, Anglia – megh. 1912. márc. 29. k. Antarktisz), brit tengerésztiszt és felfedező, a Déli-sark elérésére indított nevezetes, de balsikerű expedíció vezetője.

1910 júniusában indult el második Antarktisz-expedíciójára, amelynek célja (…) a Déli-sark elérése volt. 1911. október 24-én motoros szánokon, lovakkal és szánhúzó kutyákkal Cape Evansből indult el 11 emberével a sarkhoz vezető szárazföldi úton.

A motorok hamarosan felmondták a szolgálatot, a lovakat még a déli szélesség 83°30’ elérése előtt le kellett lőniük, majd onnan a kutyafalkákat is visszaküldték. December 10-én három, emberek húzta szánnal vágtak neki a Beardmore-gleccsernek.

December 31-ig hét embert kellett visszaküldeni a bázisra. Scott és négy társa 1912. január 17-én-18-án érte el a Déli-sarkot. A 81 napos vándorlástól elcsigázva, az ott talált bizonyítékokat látva keserű csalódással kellett tudomásul venniük, hogy Roald Amundsen egy hónappal megelőzte őket. A visszaúton a csapat valamennyi tagja életét vesztette.

(Forrás: Britannica Hungarica Nagylexikon 22 − 2014)

Igen, de mi ezzel megemlékezni akartunk róluk, tisztelegni az emlékük előtt, mert nagy teljesítmény volt elérni a sarkot. A visszafelé út az utókor felfedező sportolóinak is tanulságos volt, erről is sokat fogok mesélni a készülő előadásomon.

» Semmit sem hozhatsz el. Vagy mégis?

Na, így már érthetőbb. És ha már emlék! Amikor legutóbb interjúztam veled, beszéltük, hogy többeknek, például Pásztor Anna énekesnőnek hoztál le emlékbe követ az Everestről. Viszont úgy olvastam, hogy az Antarktisz Egyezmény alapján semmit sem szabad elhozni a kontinensről, mindent érintetlenül kell hagyni…

Ez a főszabály, igen. Amikor például láttunk egy meteorbecsapódást, teljesen fölösleges lett volna odamenni, mert semmihez sem nyúlhatunk. Azt majd ők lokálják valahol; aki akarja, megnézi, kivizsgáltatja, de ez az ő dolguk. Minden marad a helyén a Déli-sark-expedíció alatt.

Akkor most a fotókon, videókon kívül nincs is semmi kézzel fogható emléked?

Velem nem lehet kiszúrni! Ha én valamit hozni akarok, akkor hozok! A Déli-sark táblánál jól teletömtem az egyik termoszomat és az egyik kulacsomat hóval, jéggel. Ez szépen kiolvadt, és pici fiolákban fogom adni mindazoknak, akiknek úgy gondolom, hogy jó, ha kapnak ilyet. Most éppen azon dolgozunk, hogy találjunk tartós fiolákat. Az Everest köveivel azonos értékű emléktárgyak születnek majd így, hiszen a víz a délisark jegéből és havából származik, szintén igazi ritkaság.

Na, még egy kicsit vissza az expedícióhoz! Ugye azt is kiírtad a Facebookra, hogy az Antarktiszon csak két lehetőség van expedíció közben, ha megbetegszel: lábon kihordani és meggyógyulni, vagy föladni − ez utóbbi pedig nem opció. Ez azt jelenti, hogy gyógyszerekkel is felszerelkeztél?

Nálam is voltak gyógyszerek, ezt a Morten nevű expedícióvezetőt pedig úgy felkészítették a szervezők, hogy mindenre volt „válasza”. Ha lécet kellett szerelni, akkor lécet szereltünk, volt hozzá nyersanyag. Márpedig négyünkből hármunknak elrepedt vagy eltört a léce. Ha gyógyszer kellett, akkor annyi volt nála és nálunk, hogy más expedíciónak is jutott volna, ha kell.

» Ha kellett volna, behúzza a társát a célba

Ugye te eddig jellemzően magánzó voltál, másztad szépen a hegyeket. Most viszont kitűztél egy olyan határidőt, amit azért nem volt olyan könnyű tartani – és ehhez kaptál magad mellé két embert, akiknél kérdéses volt, hogy lesz-e baj.

Én már az elején láttam, hogy itt baj lesz.

Aha.

De nagyon reméltem, hogy nem lesz igazam, és túlizgultam a dolgot, hiszen a sarkvidék nekem is idegen terep volt. Hát nem. Úgy történt minden, ahogy láttam előre. Sajnos. Viszont ne felejtsük el, hogy én kosárlabdázó voltam!

Ezt akartam mondani! Milyen jó, hogy te csapatjátékos voltál, csapatsportot űztél!

Igen. Máskülönben feltehetően nem foglalkoztam volna azzal, hogy mi lesz velük. Akkor lehet, nem ajánlom fel az egyiküknek, hogy viszem a szánja felét. Az egója egyébként nagyon rosszul reagált erre, nem akarta engedni, de mondtam, hogy szuper, csak akkor gondolkozz el azon, mikor leszel evakuálva! Mert előbb-utóbb baj lesz, teljesen el fogsz fogyni. Márpedig én a fejembe vettem, hogy mindenkit beviszünk – nekem személyes kudarc lett volna, ha valakit evakuálni kell!

Megmondtam az embernek az utolsó másfél napban, hogyha összeesel, én beteszlek a szánomba és behúzlak. Te be fogsz érni! Mondta ismét, hogy az egója nem viselné el. Nem érdekel: ha ezen múlik, be foglak húzni. Erre azt válaszolta, hogy jó, ha viszont én esek össze, akkor ő is behúz engem. Mondom, ez nem fog megtörténni. Miért? Egyrészt nem esek össze, másrészt nem is bírnál behúzni, olyan gyenge vagy már. Ez nem esett jól neki… De hát ott már nem egymásnak bókolgattunk, hanem konkrétan egy feladat volt. Be. Fogunk. Érni. És beértünk!

Tartod a kapcsolatot ezzel a két emberrel?

Írogatunk, írogatunk. Ha valamelyiknek valami nagyon nagy baja lenne, és én tudnék segíteni, nyilván két napon belül oda utaznék repülővel a világ bármelyik tájára. Ha pedig innentől öt évig nem beszélnénk, utána is ott tudnánk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ennyi idő alatt kiderült, hogy nem véletlenül nem voltak köztünk kezelhetetlen konfliktusok.

» „A másik kettő nagyon örült, hogy beért. Én viszont…”

Milyen volt egyébként célba érni? Mint amikor az öttusázó Gulyás Michelle hullafáradtan átszakítja a célszalagot a párizsi olimpián?

Nem, nem, ez olyan, mint amikor Kemény Dénes behúzta a harmadik olimpiai bajnoki címet. Az Egyesült Államok ellen volt a pekingi döntő kétezer-nyolcban, úgy, hogy a nagyobb meccseket már előtte megvívtuk. Nálam is, az Everest megmászása után már nincs meg az az újdonság az eufóriához, ott sem a csúcson ért az érzés.

Ugyanakkor ez is egy erős visszajelzés volt, hogy na, ebben a felállásban is sikerült. Mondjuk a végén már tényleg kíméletlenül hideg volt. Elővettem a kamerát, mert rengeteg fantasztikus pillanatról maradtam le korábban, és most nem akartam lemaradni egyről sem. És bár addigra elvileg pontosan tudtam, hány másodpercig bírom vastag kesztyű nélkül, azért így is: az utolsó ujjpercnek a harmadára még nincs meg minden érzés, kicsit elfagyott. De ez is visszajön majd néhány hónap múlva. A másik kettő nagyon örült, hogy beért. Én három nap pihenés után olyan állapotban voltam, hogy gyerekek, akkor menjünk újra a starthelyre, és menjünk még egyet, az is sikerülne.

Neszmélyi Emil a Déli-sarkon

Elmondásod szerint azért is csinálod ezeket az extrém kihívásokat, hogy lássák, bizony a magyar ember is sok mindenre képes! Hiába síkság Magyarország nagy része, meg tudjuk mászni a Mount Everestet. Gondolom, a Déli-sark elérése is kiváltott belőled „némi hazafiságot”. 

Igen, nagy dolog, amikor a sarkvidéki világban megjelenik egy olyan ország, amelyikből nem nagyon szoktak ott járni, és Magyarország tipikusan ilyen. Mindenki arra számít egy kicsit, hogy majd mi leszünk a leggyengébbek vagy éppen nekünk nem sikerül, minket kell kimenteni. Ehhez képest már másodszor esik meg (Rakonczay Gábor expedíciója után – a szerk.), hogy a magyarok voltak a legerősebbek egyikei egy partvonaltól indult Déli-sark-expedíción. És innentől ez az elvárás. Bárki odamegy magyarként, neki ezt kell folytatnia, mert ha csak egyszer is evakuáltatja magát valaki, gyengítheti a mi megítélésünket is, a nemzeti megítélés tekintetében. A norvég szóló expedíciósok fele nem ért be ebben a szezonban, evakuálást kértek. Ez ebben a körben senkit nem érdekel, mert sokan beértek közülük és ők voltak az elsők a Déli-sarkon is, Amundsenék személyében. Két norvég elhasalt? Egy amerikai elhasalt? Nem számít, mert ugye közben mennyien célba értek! Mi viszont ebből a szempontból itt sikerre vagyunk ítélve.

» Az ügyvéd, az Antarktiszon is ügyvéd!

Nehéz volt az expedíció után visszarázódni az ügyvédi hétköznapokba?

Nem, mert én a Déli-sark felé menet közben is foglalkoztam az ügyfelekkel, továbbá az antarktikai Union Gleccser Táborban és Punta Arenasban is.

Micsoda?!

Bizony. Én vallom, hogy az ügyvéd, az Antarktiszon is ügyvéd. Ott volt nálam a műholdas router, Facebookon, WhatsAppon és Gmailen is elértek a munkatársak, ügyfelek. Ez további motivációt jelentett. Azért volt fontos a jó felkészülés, hogy még este is maradjon erőm az ügyfelekre. És még úgy is tudtam aludni tíz órákat, hogy rengeteg jogi problémát oldottam meg lefekvés előtt.

Igen, akartam is kérdezni, hogy tudtál-e jól aludni.

Minden nap, egyetlen kivétellel. Én egyébként is ritkán alszom rosszul. Egyszer borult fel mindez; akkor közel voltam ahhoz, hogy káromkodjak. Az az íratlan etikett, hogyha látsz egy sátrat menetközben, ahol valaki alszik, akkor ahhoz száz méternél közelebb nem mész. Kikerülöd.

» Éjszakai betolakodó

Egyszer csak valaki bejött a sátraink közé, a vége előtt öt nappal, hajnali háromkor. Ez azt jelenti, hogy jó eséllyel bajban van, mert egyébként száz méternél távolabb kell maradnia a sátraktól a haladása közben. Azt mondta spanyolul: „Hola!” Erre felébredtünk, az expedícióvezető rögtön kilépett a sátorból, hogy mi a baj − a másik sátorban halljuk, hogy mocorognak, ők is felkeltek, hátha baj van. Kiderült, hogy egy őrült spanyol toppant be közénk a mínusz harminc fokban, szó szerint, egy óceánt átevező srác, aki szólóban nyomta a Déli-sark-expedíciót. Mondta, hogy még fagyási sérülései is vannak meg kifogyott a kajából. Kaját nem kért, csak videót akart készíteni arról, hogy ennyi nap után végre találkozik valakivel… Hajnali háromkor, verőfényben…

Hát nem kaptunk röhögőgörcsöt. Már azon gondolkoztunk, hogyha megtalálnánk őt, amikor alszik a sátrában, visszaadnánk-e neki a kölcsönt, de nem tettük meg, pedig lett volna rá lehetőség. Egyébként utána a célban megismerkedtünk. Nagyon jó srác, csak elfelejtette a protokollt. Jól kiszúrt velünk, mert utána már nem tudtunk visszaaludni egy vagy másfél órán át, és napközben nagyon hiányzott az a kimaradt alvás. Egyébként bocsánatot is kért a Déli-sark táborban − mindenképpen emberi társaságra vágyott hajnali háromkor…

Egyébként hány éves korig lehet még csinálni ezeket az expedíciókat?

A hegymászást mondjuk harmincöttől ötvenötig ideális, de vannak kivételek. Az exploring kor (ameddig a Déli-sark-expedícióhoz hasonló kihívásokat lehet csinálni – a szerk.) optimálisan harminc-harmincöttől olyan ötvenöt-hatvanig van, de itt is vannak kivételek. Mert a távleküzdésnél leginkább az számít, hogy milyen fitt vagy. Volt, aki hetvenéves korában is ezt tolta. A hatvanéves expedíciós társunkkal sem lett volna gond, amennyiben felkészül. Ha kért volna tőlem egy edzéstervet, amit hajlandó kompromisszumok nélkül elvégezni, akkor olyan állapotban lett volna, mint én. Csak hát volt egy csomó üzleti ügye meg túl is értékelte a felkészültségét, a korábbi, tényleg remek teljesítményeiből kiindulva.

A felfedező Grand Slamből immár csak egy állomás hiányzik: az Északi-sark.

Ami aztán lehet, hogy nem is fog összejönni. Elképzelhető például, hogy már soha nem lesz olyan a jég, hogy el lehessen indulni. Az elmúlt hét évben kétszer volt olyan jég, hogy mehetett volna az expedíció, de a norvégok, politikai okokból, mindkétszer meghiúsították az indulást. Én úgy vagyok vele, hogy semmiképp sem lesz hiányérzetem, ha nem indulhatunk el. Valahol még szép is, hogy nem csak rajtad múlik. A hétköznapjaimban ügyvédként a törvények is csomó mindenben relatív biztonságot adnak az ügyeim megoldása közben. A peres ügyeinkben megvan a forgatókönyv, itt meg az van, hogy ki tudja, mi lesz? Adtam ennek a záró projektnek három évet. Minden február környékére csúcsformában kell lennem, szponzorációval rendben kell lennem, indulásra készen kell állnom. Készen is fogok állni.

És ha az is megvan, akkor mi lesz?

Mindig azt mondom viccesen, hogy utána majd elköltözöm a holland mélyföldekre, és hegyet se lássak. Van szponzori megkeresés, hogy egy harmadik Everest mászást is sikerre vigyek, mondtam, hogy erről még korai beszélni. Mondták, hogy a palackos sportos változatban a három sikeres csúcstámadás magyar csúcs lenne! Számukra szponzorként az komoly támogatást érő lenne!… Azért azt később megfontolom.

» A magánélet-sport egyensúly

Nálam nagyon fontos, hogy a munka ne sérüljön és ne kelljen kompromisszumokat kötnöm. A magánélet sem omolhat össze, mint sok hivatásos sportolónál, aki annyit mászik, hogy nincs magánélete. Ha nem volna műholdas kommunikáció, akkor egyébként nem a sportot választanám, hanem a hétköznapokat, mert ott más emberek életéért úgy felelek ügyvédként, tanácsadóként és vállalkozóként, hogy ők belém fektették a bizalmat, azt meg kell szolgálni. Ennek így mind együtt kell működnie.

Ha sikerül, és az Explorer’s Grand Slam teljesítői között valamelyik erős kategóriában ott lesz a magyar zászló, akkor életemben először lehet, hogy elégedett leszek. Alapvetően nem érzem azt, hogy ezek a teljesítmények engem elégedettséggel kellene, hogy eltöltsenek, bár kifejezetten elégedetlen sem vagyok. Előadásokon már van, amikor érzek elégedettséget, mert úgy látom, hogy átment valami plusz a közönségem számára, amit a hétköznapokban is használni tudnak. Ha meglenne az Északi-sark is, akkor végre egy sportteljesítmény után is ezt érezhetném! 

Ferkai Marcell

„Amíg nem jön negatív komment, addig az nem jó videó”

„Amíg nem jön negatív komment, addig az nem jó videó”

Hajdú Balázs standupos, a Dumaszínház és a Showder Klub oszlopos tagja a Hatáskeltők Podcast első adásában beszél TikTokról, uborkás korszakról, Bödőcs-paródiáról és arról, hogy neki fogalma sincs: milyen valamire RÁJÁTSZANI.

Az adást meghallgathatod a fenti YouTube-lejátszóra kattintva is.

De még jobb, ha a kedvenc podcastplatformodon hallgatsz bele – és egyúttal fel is iratkozol a Hatáskeltők Podcastra!

Ha nem találod a listában a kedvenc appodat, akkor ezt az RSS-feedet másold ki, és használd odaát: Hatáskeltők RSS

» Miért éppen ő?

Annak idején majdnem küldtem egy privát üzenetet Dombóvári Istvánnak.

Elindult a Showder Klub az RTL Klub műsorán, „Dombi” pedig hamar bekerült, és népszerűvé vált. Én meg közben néztem a sokak (például Janklovics Péter) számára a Showder Klub előszobájának számító Comedy Central hasonló műsorát.

És érdeklődve figyelgettem Hajdú Balázs standupjait.

Aztán végül nem kellett írnom Dombinak (amúgy azt kérdeztem volna tőle – totál értelmetlenül, hiszen ő sosem volt döntéshozó −, hogy nem lenne-e már helye Hajdúnak az RTL Klub sztárgyárában is), mert Balázs a harmadik évadban végre bekerült, és azóta is ott van a műsorban.

Még egy emlék.

Eltelt legalább 15 év azóta, hogy Hajdú – amúgy épp Dombival az oldalán − először szerepelt a Fábry-showban (hivatalos nevén: Esti Showder Fábry Sándorral). Mégis, a mai napig fel tudom idézni azt a mondatot, amitől maga a showman is lehidalt.

A beszélgetésben kiderült, hogy Balázs Salgótarjánban tanult, Fábry gyanútlanul megkérdezte, hogy mégis, hogyan került Salgótarjánba, mire a válasz csak annyi volt:

− Vonattal.

Hát ilyen Hajdú Balázs.

Teljesen máshogy látja a világot, mint az emberek többsége. Olyan összefüggéseket vesz észre − és nem fél azokat elmondani a színpadon, legyenek bármilyen „agyamentek” −, amiket senki más.

Az egyik önálló estjének a címe „Csodabogarak” volt.

Azt hiszem, ez a szó jellemzi őt a legjobban − egyes számban.

Ő a magyar standup csodabogara.

» Róla mondták

Kiss Ádám: „Hajdú Bazsára szokták mondani… hogy úristen, ez meg mi? Hát, figyi, Te mi vagy, b…meg?”

Wolfie: „Imádom! Ő ilyen olimpiai lassúfutásban versenyez.”

Kiss Ádám: „Gyönyörű eszmefuttatásai vannak. Szakmailag nézem, hogy honnan hova jut el, meg hogy közelít meg dolgokat. Zseniális. És lehet, hogy nem pörög, meg nem adja el neked az estét, meg nincsenek ötezres teltházai, de nagyobb humorista agyjárásban, mint sokan.”

Forrás: Wolf Áramlat, 2022. március

» 3 erős rész az interjúból

Mit indított el bennem A nemzet aranyai?

Mit indított el bennem A nemzet aranyai?

Megnéztem én is a moziban A nemzet aranyait. Méghozzá úgy, hogy ismertem a legfőbb bírálatokat a filmmel kapcsolatban. Érdekes, ezeknek a többsége (túl tömény, túl hosszú; miért van ennyire hangos és erőteljes zene az olimpiai döntők összefoglalója és kommentátorhangja alatt?) számomra egyáltalán nem volt zavaró.

Ha én változtathatnék valamit, akkor újra és újra kiírnám a külföldi megszólalók nevét. Mert volt, aki később még „visszatért”, és én például már nem tudtam lekövetni, hogy ki is az.

De egyébként a legkevésbé sem unatkoztam, annyira jó volt a vágás. Annyira folyamatosan építkezett a sztori. Számomra szinte elröppent a több mint két óra.

» Könyvek bűvöletében

Ami meg a szintén kritika tárgyává tett A nemzet aranyai címet illeti… Erről nem formálnék véleményt, hiszen nem vagyok épp elfogulatlan.

Én lehettem a lektora, korrektora Csurka Gergely 2008-ban megjelent, azonos című könyvének az Aréna 2000 Kiadóban. Büszke voltam arra, amikor kiszúrtam a megolvasás során, hogy egyszer a négyméteres / ötméteres helytelenül szerepelt (az évek alatt változott, hogy négy vagy öt méterről kell-e elvégezni a büntetőt). Arra már kevésbé, hogy amikor a kiadó tördelője elolvasta az immár megjelent könyvet, több betűhibát is talált benne…

Az egyik dolog, amit megtanultam sportkönyvkiadó-dolgozóként, könyvszerkesztőként- és -szerzőként, hogy bizony hiába olvas el az ember százszor egy szöveget, akkor is maradhat benne elütés. És általában egy „szűz szem” pont arra az elírásra fog ránézni. Ezért tanácsos több embernek is elolvasnia a szövegeket megjelenés előtt.

A nemzet aranyai egy trilógia harmadik eleme volt. A magyar férfi-vízilabdaválogatott felejthetetlen krónikásává avanzsáló Csurka Gergely külön könyvet szentelt a 2000-es sydney-i, a 2004-es athéni és a 2008-as pekingi olimpiai győzelemnek. A nemzet aranyai tehát a harmadik elsőségről szóló könyv címe volt eredetileg.

» Soha többé dedikálást!

Ennek a kötetnek köszönhetem, hogy egyszer és mindenkorra befejeztem az autogramgyűjtést. Merthogy lehetőség volt két olimpiai bajnokkal dedikáltatni a könyvet. Én lelkesen meg is tettem… Aki megmondja, hogy kik írták alá (sajnos már nem emlékszem), az nagy varázsló, hiszen annyira csúnya mindkettőjük kézírása, hogy némi túlzással akárki lehetne az aláíró.

"It's up for grabs now" - Brian Moore híres közvetítés részlete az Arsenal stadionjában

» Minden idők legjobb magyar sportkönyve

2004-ben mind a Kemény-csapat, mind Gergő felfoghatatlanul magasra tette a lécet. Volt egy olyan finálé a szerb-montenegróiak ellen, amelyhez fogható vízilabdamérkőzés kevés akadt a történelem során. Az igazi Dream Teamben Csurka azt a meccset veszi végig, szinte passzról passzra, de úgy, hogy közben megismerkedhetünk az összes főszereplővel. Szerintem az minden idők legjobb magyar sportkönyve! 

Ezek után én közel sem éreztem annyira kiemelkedőnek A nemzet aranyait, de amikor egy kedves pályatársam kiolvasta, és lelkendezve beszélt róla, rájöttem: valószínűleg az is remek, csak épp olvastam már ebben a témakörben még annál is jobbat. Sporthasonlattal: a világrekord után az Európa-rekord már nem üt akkorát ugyanattól a sportolótól.

Viszont a 2008-as olimpiához fűződik az, ami engem a leginkább megmozgatott. És ennek, immár sporttelevíziósként, egy kicsit magam is utánamehettem. 

» Tartalom, minőség, hitelesség, alázat

De itt megállok egy pillanatra. A filmet nézve végig azt éreztem, hogy tulajdonképpen az a legjobb az egész moziban, hogy külsőre is egyben lévő sportemberek szép ruhában, jól bevilágítva okosan, értelmesen, választékosan, intelligensen beszélnek valamiről, ami egyébként minden magyar embernek rengeteg örömöt hozott.

Nagyon átjött az is, amiről Madaras Norbert a Betone Network Neked könnyű című podcastjában beszélt Benedek Tibor özvegyének, Benedek-Epres Panninak: 

„Kifejezetten büszke vagyok, hogy a vízilabdázók többsége nem élt vissza azzal, hogy a topon voltunk. Sőt, talán inkább túl visszafogottak voltunk. De ez nem baj. Szerencsére nem nagyon voltak körülöttünk olyanok, akik meghülyítettek volna minket.”

Ugyanezt éreztem, amikor a kétezertízes évek közepén a DIGI Sportnál 10 perces miniportrékat készíthettem sportolókról Vitray Tamás Megint mesélek című műsorába. Én dönthettem el, hogy kivel interjúzok, és valahogy szinte mindig vízilabdázóra esett a választásom.

Mert egyszerűen érzi az ember, hogy több lesz, ha őket hallgatja. Szerénység, alázat, (sport)emberség. Ezt kapod, ha Neked is megadatik, hogy egy olimpiai bajnok vízilabdázóval beszélhess.

Na meg hát a szakmai tudás… Az olimpiai bajnok kapus Molnár Endrével még a felvétel előtt nagyjából 15 percet beszélgettem a vízilabdáról. Abban a negyedórában többet tanultam a sportágról, mintha egy évig bérletesként minden OSC-meccsen ott lettem volna.

» Gergely István bekerült az olimpiai csapatba, pedig…

És akkor most jutottunk el a kedvenc témámhoz. 2008-ban volt az olimpia előtt egy Európa-bajnokság. Azt megelőzően azt mondta Kemény Dénes kapitány, hogy csak akkor változik az olimpiára utazó keret az Eb-hez képest, ha valami nagyon rendkívüli dolog történik.

Aztán mégis változott. Nagy Viktor helyett Gergely István lett az olimpiai csapat másik kapusa Szécsi Zoltán helyett. Gergely aztán sokat tett a végső győzelemért: az elődöntőben Montenegró 6-3-as vezetésénél beállt, és parádésan védett, büntetőt is hárított. Lehet, hogy nélküle nincs meg a harmadik olimpiai arany.

Ennek a kapuscserének a háttere engem borzasztóan érdekelt, és ezért örültem annak, amikor Molnár Endrével, a kapuslegendából lett kapusedzővel ezt is kibeszélhettem. (Az alábbiakat a forgatott anyagból jegyzeteltem le, a tévére vágott változatban ez nem szerepel.)

– A pekingi olimpia előtt megkértek a Honvédnál, hogy menjek, segítsek Gergely Pistának. Addig hívogattak, kapacitáltak, amíg igent mondtam, és akkor fél évig dolgoztam vele, pont az olimpia előtt – amin aztán a sorsdöntő meccset ő hozta Dénesnek.

– Ez nagyon érdekes volt, hiszen ő ekkor, kétezer-nyolcban reálisan nézve letehetett arról, hogy ott lesz az olimpián. Aztán milyen az élet, mégis őt vitte Pekingbe Kemény Dénes, nem pedig az Európa-bajnokságon védő Nagy Viktort. Mekkora részt tulajdonít Gergely sikerében?

– Pista mindent tudott a kapusságról, mindenben topon volt vízilabdakapusként. Egy dolog volt, amiben úgy érzem, tudtam segíteni: az önbizalmát egy kicsit felpumpáltam. Eleve egy kicsit le is mondott a válogatottságról, és a Honvédban elég sok stokedlit kapott, valahogy mindig rajta csattant az ostor. Mindig az volt, hogy miért nem fogta meg ezt, miért nem fogta meg azt. S amikor először lementem őt edzeni, akkor megmondtam, hogy egyezzünk ki valamiben. Ha én dolgozom vele, akkor senki sem szól bele abba, hogy hogyan edzünk. Nem szapuljátok; majd én megmondom neki, ha nem jól védett. Szerintem ez egy kicsit segített neki, leesett a teher a válláról.

– De mit mondott neki? Hogy amíg van egy minimális esély az olimpiára, addig meg kell gebedni?

– Nem, az olimpiáról nem beszéltünk. Illetve, olyan értelemben igen, hogy azt mondtam neki: mi most szépen elvégzünk ennyi és ennyi munkát, és ha ez nem elég, akkor nem mész az olimpiára. Ha elég, akkor ki fognak vinni. Jól is védett, szuper volt abban a szezonban.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy Ön nem is lepődött meg annyira Kemény Dénes döntésén, mint a közvélemény.

– Nem. Nagy Viktort egy kicsit sajnáltam, mert ő is megtett mindent azért, hogy kijusson az olimpiára. Meg is mondtam neki, hogy rám ne haragudj – én csak elvégeztem a rám bízott feladatot. Dénes nekem régi csapattársam, még a Spartacusban játszottunk együtt. De én soha egy szóval nem mondtam neki, hogy a Pistával legyen ez vagy az; esküszöm, egyszer nem mondtam neki, hogy a Pistát vigye az olimpiára. Ez az ő egyéni döntése volt, hogy őt választotta végül. De jól választott!

Azt pedig Csurka könyvéből tudjuk, hogy Gergely agykontrollal vonzotta be magának, hogy ő bizony ott lesz Pekingben!…

» Hajdú B. István: több mint krónikás

Sporttelevíziósként nyilván Hajdú B. István 2004-es athéni olimpiai döntőbeli közvetítése a legmeghatározóbb ebből az egész vízilabda-sikerkorszakból. Ami egyébként az ő mércéjével mérve nem is volt olyan kiemelkedő.

Legalábbis addig, amíg el nem érkeztünk a végjátékhoz. De amikor elérte a csúcspontot a meccs, akkor ő is szintet lépett. Tudom, tudom, a 12 fürdőgatyás férfiről szóló mondata, azt kéne kiemelni, és valóban, arra mindenki emlékszik.

De én inkább az elképesztő agyára és a győztes gól közvetítésére hívnám fel a figyelmet. Az már a másik legendás gólközvetítésénél is kiderült, hogy elképesztően jó a memóriája, és bravúrosan tud visszakötni.

Mert hogyan közvetítette le anno Hajdú B. István a zalaegerszegi Koplárovics Béla győztes gólját a Manchester United ellen? 

„Föltámad a szél, és vele együtt a Zete is. Három perc hosszabbítás lesz. El is indult most ez a három perc. Szamosi kér keresztlabdát. Szamosi! Szamosi! Be kéne adni jól! Ott a helyzet! Góóóóól! Koplárovics! Egy-nulla a kilencvenegyedik percben, több ez mint feltámadás! Koplárovics Béla első gólja a Zalaegerszegben, hát persze, hogy a Manchester Unitednek. (…) Dehogynem kell hosszabbítani, hogyne kéne? Most kell lefújni!”

Tehát a gól emelkedett pillanatában is pontosan emlékezett arra, hogy nem sokkal korábban arról beszélt, hogy 1. feltámadt a Zete, 2. milyen jó volna, ha a bíró lefújná a meccset (ezt nem hallhatjuk az összefoglalóban) – és nemcsak hogy emlékezett, de ezeket magától értetődő természetességgel csatolta vissza.

Athénban pedig arról beszélt, nem sokkal a győztes gól előtt, hogy elég lenne egy pici gól, amikor épp csak hogy átúszik a labda a képzeletbeli gólvonalon.

Amikor ehelyett Kiss Gergely lőtt egy iszonyatosan nagy dugót, azt kiabálta, hogy nem kellett volna ekkora gól, még a végén kifizettetik velünk a háló árát a görögök.

(A villámgyors rögtönzés mindig is Hajdú B. legnagyobb erősségei közé tartozott. Volt, amikor egy mókus futott a pályára, volt amikor Johan Cruyff köpött egy méreteset premier plánban; mindkétszer jött egyből a szenzációs reakció.)

Aztán véget ért a mérkőzés, és a magyar televízió úgy döntött, hogy nem veszik el a képet. Beszéljen a riporter addig, amíg nem lesz díjátadó. Hát, az nem jött egyhamar. Ám Hajdú B.-t nem lehetett zavarba hozni azzal, hogy közel fél órán át egy mozdulatlan medencetotálképre kellett beszélnie.

Hiszen ő megcsinálta jó előre a házi feladatát. Több kiló papírral érkezett Athénba, mindenkiről mindent tudott. Valószínűleg egy órán át is tudott volna sztorizni Kásásékról.

De Hajdú B. akkor sem jött volna zavarba, ha ez a „sokáig a semmiről beszélés” úgy következik be, hogy előtte a szerb-montenegróiak nyertek. Mert miután bejutottunk a döntőbe, egy teljes napon át azt „könyvtárazta”, hogy hogyan veszített olimpiai finálékat a magyar pólócsapat.

Mert persze nagyon rossz lenne, ha ez bekövetkezne (szerencsére nem következett be), de számára felkiáltójel volt Kovács Kokó István K. O. veresége Chacón ellen. Amivel igazából, ahogy Hajdú B. fogalmazott egyszer, nem tudott mit kezdeni a komplett magyar média. Mindenkit váratlanul ért. És ő nem akart hasonló helyzetbe kerülni. Ezért inkább túlkészülte magát.

Mindez annyira inspiráló volt számomra, hogy a DIGI Sportnál mindig nagyon vártam a bajnokavatásokat, és annyira aprólékosan felkészültem mindig, hogy akár 20 percig is tudjak beszélni a „semmiről”.

Közvetíthettem David Beckham bajnoki címét az amerikai labdarúgó-bajnokságban, a Kiel német sporttörténeti 100%-os bajnoki címét a kézilabda Bundesligában, és pont most emlékeztetett a Facebook, hogy nemsokára a kétéves évfordulója lesz annak, hogy én közvetítettem a Lille totálisan váratlan bajnoki címét, amit az akkor is bombaerős PSG-vel szemben ért el Franciaországban.

Arra is próbáltam olyan aprólékosan felkészülni, ahogy Hajdú B. tette Athénban.

"It's up for grabs now" - Brian Moore híres közvetítés részlete az Arsenal stadionjában

Mert a magyar férfi vízilabdának köszönhetően követendő példaképek születtek, medencében és kommentátorállásban egyaránt.