Kiválogattam a legjobb interjúkat a sok közül, hogy neked már ne kelljen!

Kiválogattam a legjobb interjúkat a sok közül, hogy neked már ne kelljen!

Nehezen találsz igazán értékes, építő és időtálló magyar nyelvű beszélgetéseket az interneten? Hadd adjak TUTI tippeket az egyre nagyobb podcasttengerben! (Mégiscsak ezres nagyságrendben hallottam már beszélgetéseket − az interjúműfaj megszállottjaként. Többek szerint az az interjú, amiről nem tudok, nem is létezik. 🙂)

» Milyen a jó interjú?

Na, ez legalább olyan fogós kérdés, mint az, hogy „milyen a jó kommentátor?”. Kinek, milyen!

  • politizáló alany
  • magánéleti titkok
  • másoknak keményen beolvasó alany
  • pszichológiai mélyfúrás

Mindnek megvan a maga törzsközönsége. (Ezért is volt merész vállalás tőlem, hogy a Hatáskeltők Podcastban ezt a négy gyakori interjúmegközelítést mind-mind tudatosan mellőzöm!!!)

Én csak a magam definíciójával tudok előállni. Nálam a jó interjúnak 2 ismérve van.

  1. Miközben hallgatom a beszélgetést, nem kalandoznak el a gondolataim.
  2. Egy-két hét múlva is fel tudok idézni legalább 3 dolgot. Mondhatni: vannak elraktározható útravalók!

» Alaptartozéka a jó interjúnak a profi kérdező?

Nem árt, de tapasztalataim szerint nem alapfeltétel. (Épp ezért az ajánlórészben lesz majd olyan interjú is, amit valamelyik kiemelkedő riporter készített, meg olyat is, amit nem egy tanult kérdező csinált.)

Vitray Tamás nekem mindig azt mondta, hogy egy interjú minősége leginkább az alanytól függ. Mondott számot is, hogy hány százalékban – sajnos a számmemóriám mindig is pocsék volt… Maradjunk annyiban: minden idők egyik legjobb magyar kérdezője szerint NAGYON NAGY mértékben az alanyon múlik, milyen lesz az interjú.

Megint azt mondom: kicsit olyan ez, mint a sportkommentátor esete.

Szerintem ha egy sportesemény unalmas, akkor a legsziporkázóbb kommentátor sem tudja feljavítani a néző számára az „élményt”.

Ugyanígy: ha az alany nyökög, rosszul beszél, vagy csak szimplán nem elég érdekes figura, akkor hiába kap világbajnok kérdéseket, az egy rossz interjú lesz. (Bár itt is zárójelet kell nyitnom, mert igenis vannak olyan megszólalók, akiknek annyira értékes a mondókájuk, hogy elnézik nekik, hogy nem tudnak szépen, érdekesen, gördülékenyen beszélni. Miként Baló György is olyan kimagasló riporter volt, hogy az bőven ellensúlyozta a nem tankönyvi beszédmódját.)

» Sokféle interjúalany van

Van olyan, aki „interjúalanynak született”. Stohl Andrással gyakorlatilag lehetetlen rossz interjút készíteni. A leggyengébb kérdésre is ad egy színvonalas, szórakoztató, tartalmas, egyedi választ.

Van olyan, aki jó kérdező mellett fantasztikus alanyként tud működni, de ha nem vezeti egy rutinos riporter, akkor már nem olyan jó a végeredmény. Ilyen Scherer Péter.

Scherer Péter

Van olyan, aki csodálatos gondolkozó, népszerű ember, de nem keresi a lehetőségét a nyilvános megszólalásnak, ezért a legjobb riportereket is megizzasztja. Ilyen Mácsai Pál vagy éppen Vámos Miklós.

Van olyan, akinek a vibráló egyénisége átsüt az interjún, és profi színészként tudja, hogyan kell előadnia magát, hogy a végeredmény jó legyen. Ők a klasszikus pódiumbeszélgetés-alanyok. Ilyen Ábel Anita vagy Járai Máté.

Van olyan, akit nem zavarnak holmi kérdések, önkényesen mondja a maga dumáját – ami amúgy sokak szerint kifejezetten szórakoztató. Ilyen Havas Henrik.

Havas Henrik

Van olyan, aki annyira szerethető, hogy igazából mindegy is, mit mond; egyszerűen jó őt hallgatni abban a világban, amikor valósággal zúdul ránk a szenny. Ilyen például Mészáros Máté vagy Likó Marcell.

Van olyan, aki nagybetűs vizionáriusként rendkívül okos dolgokat hint el minden egyes vele készült interjúban. Ilyen Halácsy Péter, Böszörményi Nagy Gergely, Frei Tamás vagy éppen Litkai Gergely.

És van „A” szakember. Akivel a maga választott területéről rendkívül tartalmas, lebilincselő beszélgetést lehet készíteni. Ez nyilván nem portrébeszélgetés lesz, de az interjúműfajba ezt is beilleszthetjük. Néhány példa:

  • Lackfi János („irodalomcsinálás”)
  • Nyáry Krisztián (olvasás)
  • Pogátsa Zoltán (gazdaság)
  • Steigervald Krisztián (generációk közti gubancok)
  • Tilesch György (mesterséges intelligencia)
  • Vavrek Balázs (kreatív szövegírás)
  • Zacher Gábor (függőségek)

(Itt kell megdicsérni a Friderikusz Podcast stábját: valóban nagyon gondos kiválasztással találnak meg ilyen embereket; a fentiek közül többen is szerepeltek már a műsorban.)

És persze vannak olyan közszereplők, akikkel nem is szabadna interjút csinálni, mert amilyen jók a maguk műfajában, annyira képtelenek összetett mondatokban magvas gondolatokat megfogalmazni. Erre hadd ne mondjak példát

» Jöjjenek a mesterművek!

Na, és akkor a hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön az a rész, amiért rákattintottál erre a cikkre!

Ha tovább görgetsz, megtalálod azokat az interjúkat, amiket szerintem mindenképp érdemes meghallgatnod. Mindig leírom kedvcsinálónak azt is, amit eltettem magamnak az adott beszélgetésből.

Te pedig jól teszed, ha elteszed – mondjuk könyvjelző formájában – magadnak ezt az oldalt, mert időről időre bővíteni fogom újabb és újabb ínyencfalatokkal!

» Alany: Szűcs Krisztián (riporter: Tóth Szabolcs Töhötöm, Az élet meg minden)

Tartozom egy vallomással: imádom a megboldogult Heaven Street Seven számait. Ez az interjú pedig különösen jól sikerült a legendás zenekar frontemberével.

A beszélgetésből elsősorban azt raktároztam el, hogy néha a legemlékezetesebb szövegek milyen furcsa módon születnek.

Íme, a Hol van az a krézi srác keletkezéstörténete:

„A kilencvenes években elkezdtem kazettákra felvenni, ami éppen jött belőlem; volt, amit közben előre meg is írtam. És egy ilyen kazettán volt A krézi srácnak az eredeti zenéje, amit tíz évvel később megtaláltam. Hű, mondom, ez egy jó szám!

De hiányzott a refrén. Volt nálam valami papír, elkezdtem leírni, hogy körülbelül miről fog szólni

a dal. »Tíz éve történt… azt hiszem. Az, hogy nem történt semmi sem.«

És akkor néztem, és azt mondtam magamban: de hát ez egy kész szöveg!”

» Milák Kristóf (Timeout Podcast)

Amikor ezeket a sorokat írom 2024 októberében, épp mindenki nagyon ki van éhezve arra, hogy Milák Kristóf megszólaljon (és már tudjuk, hogy hamarosan kitálal az M4 Sporton). Mert lement a párizsi olimpia, amelyen a csodaúszónk arany- és ezüstérmet is nyert, úgy, hogy senkinek sem nyilatkozott hónapokon át, és azt sem lehetett tudni, hogy kivel készült.

Amikor viszont a TheVR-ból ismert Pisti (alias Fábián István) készített vele interjút, még bőven nyilatkozott Milák, és milyen érdekeseket!

„Nagyon nem volt könnyű a szüleimnek megoldani azt, hogy hozzanak-vigyenek edzésre. Mi tárnokiak vagyunk, és amíg nem volt Érden uszoda, addig Százhalombattára jártunk fel. Ez napi tíz kilométer oda-vissza, napjában kétszer.”

„Nem volt szülői nyomás nálam, de azért én is hajtottam, hogy megdicsérjenek otthon. Az első, ami kikopik, az a szülőknek való megfelelés. Utána marad a sportoló meg az edző. Aztán a fiatal felnőttkornál kiesik az edzőnek való görcsös megfelelni akarás is. A végén az marad, hogy én magamnak csinálom.”

„Egyszerre vagyok gyerek és felnőtt. Vannak olyan szituációk, amikben kétezer-tizenhét óta felnőttfejjel is kell gondolkodnom. Nem tehettem meg azt, hogy én, egy egyszerű tizenhét-tizennyolc éves gyerek életét élem, mert akkor még nagyobb problémák jelentkeztek volna jellemileg is, magánéleti szinten is. Nekem hirtelen fel kellett nőnöm.”

„Én hiszek abban, hogy mindenki született valamire, és mindenkinek meg kell találnia az életében azt, hogy ő mire hivatott. Mi az, amiben ő tud lenni a legjobb. És én azt gondolom, hogy sok ember nem azt az utat választja. Nem találják meg.”

„Az egyik velem született adottság a savasodás. Az izmaimban lévő tejsav nekem nem termelődik olyan szinten, mint bárki másnak. Ez azt eredményezi, hogy amikor a többiek már a fenekükön veszik a levegőt, nekem akkor kezd egy kicsit nehéz lenni.”

„De van egy alapdolog, amit sohasem lehet megkerülni a sportban. Az az, hogy el kell végezni a munkát. Azt nem tudod megkerülni. Ha nincs egy jó alapod, mint egy házépítésnél, akkor bukta az egész.”

» Fekete Ernő (Végszó Csáki Judittal)

Nagyon izgalmas belátni a színfalak mögé, és megismerni egy szakma kulisszatitkait. (Ezt én is megtapasztaltam: a végén már nem is számoltam, hány válaszvideót kellett csinálnom TikTokon a kommentátori élet titkairól.)

Itt most Csáki Judit személyében egy színikritikus tesz fel olyan kérdéseket, amiken érződik, hogy ismeri a színház világát, mégsem lesz belterjes a beszélgetés. Kiderül Fekete Ernőről, hogy

  • Hogyan kérték fel egy Alföldi-darabra? Hogyan adta ki őt ezek után a Katona József Színház?
  • Bukott-e már meg?
  • Hívják castingra vagy neki kell jelentkeznie?
  • Miért dolgozik nyáron is?
  • Olvas kritikát?
  • Hogy néz ki az évente esedékes szerződtetési tárgyalás?

Megtudhatjuk, hogy egy darab jó esetben a 10. előadásra áll össze, „az önfeledt játék egy bemutatón szóba nem jöhet. A bemutatón rettegő színészek, rettegő ügyelő és rettegő nézők néznek farkasszemet egymással.

Illetve megtudhatjuk, milyen az, amikor az embert NEM választják ki egy filmre, pedig…

„Bárki ülne itt, el tudná mesélni, milyen az, amikor ez és ez volt, aztán mégsem ő kellett… Nekem mindig kell egy-két nap, amíg feldolgozom. Számtalan ilyen volt, hogy mondjuk egy filmnek a főszereplője lettem volna – már fölkért a rendező, majd kiderült, hogy nem is magyar ember játssza.

Most például készül Ujj Mészáros Károly filmje. Ott is elmentem egy castingra… »Fantasztikus, csodálatos − mondta a rendező. − Mit csinálsz márciusban?« Kiderült, hogy pont jó minden. Ott volt a kutyájuk, a Liza. Nyalogatta a lábam… »Hát ilyet senkivel sem csinál!« Az egész ilyen családias volt.

Na, mondom, lehet, hogy forgatni fogok huszonkét napot!

Elteltek hónapok is talán, és akkor fölhívott, hogy Schmied Zoli lett végül – aki egyébként utánam ment a castingra. És akkor olyan helyes volt ez a Károly, mert kérdezte, hogy »Ugye nem haragszol?« Egyrészt nagyon szarul esik, hogy már megint – és most nem akarom felsorolni az összeset… De hát mondtam, hogy »Dehogy haragszom.«”

» Presser Gábor (Csepelyi Adrienn, Popfilter)

Presser Gáborral kismillió interjú készült már. Nem állítom, hogy ez a legjobb – eleve a töredékét sem hallottam az összesnek −, de engem anno elkapott. Valószínűleg azért is, mert amikor ez a beszélgetés készült (a Covid 2. hulláma idején), akkor sokakhoz hasonlóan én is nagyon behúztam fülem-farkam. A DIGI Sport volt olyan gáláns, hogy nemhogy leépítést, de még fizetéscsökkentést sem alkalmazott (mi meg próbáltunk valamit azért csinálni, amíg nem rendezhettek sporteseményeket), miközben a zeneipart tönkrevágta a koronavírus.

Szóval akkoriban különösen nyitott és fogékony voltam egy okos és hiteles zenész gondolataira, amik ugyan kíméletlenekre sikerültek, viszont örökre belém égtek.

„Az rendben van, hogy valakik írnak egy nagyon jó dalt. Az rendben van, hogy azt valaki fantasztikusan elénekli. De hogyha nincs meg a megfelelő marketingje, ha nem tudják a médiára ráerőltetni, ha nincs valaki a médiában, aki valamiért szereti, ha nem tud az emberek elé kerülni, akkor az a dal halálra van ítélve.”

„Noha az egész világ előtt nyitva áll a YouTube, soha nem fogjuk meghallgatni a világ tíz legzseniálisabb dalából ötöt, mert azt sem tudjuk, hogy ki énekli, és hogy hol keressük.”

„Ahol van pénz, ahol van marketing, ott a középszar is jól tud aratni. Ugye van egy ilyen régi zenészmondás, hogy addig játszd, amíg sláger lesz. Slágerré lehet valamit sugározni. Amit agyonjátszanak, azt az emberek elkezdik énekelni. Azért a közönség kilencven százaléka nem zenészként hallgat zenét, hanem azt mondja, hogy én emellett jól tudom csinálni a munkámat. Elkezdi a háttérben hallgatni, és amikor tizenkettedszerre hallja azon a héten, elkezdi dúdolni. És a végén már elkezd tetszeni neki.”

» Dr. Máté Gábor (Szabó Péter, Teremtsd újra önmagad)

Szabó Péter, a motivációs előadó megosztó ember. Bátor húzás volt tőle, amikor adott egy nagyinterjút a Partizánnak; szerintem utólag megbánta, de ez most mindegy.

Arra viszont nem vállalkozott, hogy Bíró Bence Péterrel, egy végzett pszichológussal folytasson egy nyilvános vitát.

Bíró jobb híján egy hosszú szakelemzést készített Szabó munkásságáról, és ami miatt ezt idehozom − bár önmagában is érdekes írás! −, az az, hogy van benne egy ilyen passzus: „Számtalan valós teljesítményre lehet Péter joggal büszke. Ma is tesz fel értékteremtő videókat (pl. Máté Gábor, Laár András, Kulcsár Tibor interjúk).”

Valóban, én is megnéztem például a dr. Máté Gáborral készített Szabó Péter-interjút, és nem bántam meg. Annyira nem, hogy szerintem helye van ebben az interjúajánló posztban.

Ezúttal nem mélyülnék el különösebben az interjú boncolgatásában, egész egyszerűen fontos dolgok kerülnek szóba. Olyanok, amikhez egy átlagember is tud kapcsolódni. Amiket akár hasznosítani is lehet.

„Azzal kell kezdeni, hogy az emberek először is kapcsolódjanak saját magukhoz. Mert amikor gyerekkorban lenyomtuk az érzéseinket, akkor elvesztettük a kapcsolatot saját magunkkal.

Valljuk be, ismerjük el, hogy most mit érzek. Engedjük meg, hogy az érzés ott legyen. Akkor nem fogunk másokat ezzel büntetni.

Ha van egy barátom, akit fel tudok hívni, vagy ha van egy párom, akkor mondjuk meg neki, hogy most haragot érzek. Ezt nem te okoztad, de tudnod kell, hogy ez az érzés bennem van.

Tulajdonképpen a feleségemmel most már ötven éve házasok vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek stresszeink. Leülünk mindennap egymással szemben, és egyszerűen megkérdezzük a másiktól, hogy hogy érzed magad.

Ez nem egy párbeszéd. Ilyenkor az egyik öt percig beszél, a másik pedig csak hallgat. Aztán cserélünk. Én szerintem ez a megoldás.”

» Puzsér Róbert (Kadarkai Endre, ArcKép)

Lehet szeretni és nem szeretni Kadarkai Endrét, viszont van alsó hangon 10 olyan sztár (Borbély Alexandrától Ganxsta Zolee-ig sorolhatnám a neveket) akikkel már számos interjút hallottam, de a legjobb, a legmélyebb beszélgetés az volt, amit Kadarkai készített az illetővel. Ez pedig szerintem felbecsülhetetlen érték, és ez nyilván a riporter dicsérete, az X-Faktora. Mert ennyi véletlen nincs.

Mindig különleges, ha egy alany olyan dolgokról és olyan részletességgel beszél, amikről és ahogyan előtte sosem.

Ennek a legjobb példája a Kadarkai-interjúk közül is kiemelkedő Puzsér Róbert-portré. Ebben a publicista elképesztő őszinteséggel beszélt öngyilkossági gondolatokról, gyerekkori bullyingról, szorongásról.

Általában nem szerencsés eldöntendő kérdéseket feltenni, mert nincs is rosszabb, mintha az alany csak egy „igen”-nel vagy „nem”-mel felel.

De ez most más volt!

Itt az interjú vége felé a riporter szinte megfejtette az alanyát, akinek nem maradt más választása, mint a helyeselés.

− Kadarkai: Nem onnan fúj a szél − és ez egyfajta végkövetkeztetés −, hogy Te végsősoron hihetetlen nagy szeretetigénnyel élsz?
− Puzsér: De… de…
− Kadarkai: Téged szeressenek…
− Puzsér: De…
− Kadarkai: Ne bántsatok…
− Puzsér: De… De… persze… Igen, úgy gondolom, hogy, hogy, hogy igen…

És aztán még két percen keresztül élvezhettük ezt az egészen különleges élményt. Hogy megismerhettük Puzsér Róbert másik arcát. Volt szerencsém részt venni egy vele készült interjún, és megerősíthetem: teljesen más a civil Puzsér, mint a médiaszereplő.

Nem véletlenül nyilatkozta nemrég, hogy „A magánszemély Puzsér Róbert közérzete sok tekintetben rá is megy a közszereplő Puzsér Róbert tevékenységére. (…) Igyekszem megkülönböztetni a magánszemélyt a közszereplőtől, de a magánszemély bizony sokszor a szívére veszi azt, amit a közszereplő kap, még akkor is, ha csak a ruháját szidalmazzák, mert az bizonyos értelemben mégiscsak azonos vele.”

Grétsy László öröksége kommentátorként

Grétsy László öröksége kommentátorként

Ha nyelvhelyesség, akkor Grétsy László és az Álljunk meg egy szóra! Most, hogy a legendás tévéműsor másik szereplője, Vágó István után a Tanár úr is itt hagyott bennünket, egy kicsit nyelvészkedjünk! Mert én kommentátorként mindig törekedtem arra, hogy lehetőség szerint VALÓBAN „magyarul” beszéljek!

Őszinte leszek: bár korom alapján minden lehetőségem megvolt rá, sohasem néztem az Álljunk meg egy szóra! című „nyelvművelő” műsort… Ettől függetlenül Grétsy Lászlót én is nagyon tiszteltem. Volt is abban valami felemelő, hogy amikor rákerestem egy, a sportközvetítésekben gyakran elhangzó kifejezésre, a Google megoldásként egy Grétsy-szakcikket dobott ki válaszul!

De még mielőtt eljutnánk oda, gyorsan „elhadarom”, hogy a DIGI Sport előtt az Aréna 2000 Kiadónál dolgoztam – többek között lektora lehettem Csurka Gergely A nemzet aranyai című könyvének −, és már ott sok olyan finomságot tanultam a rutinosabb kollégáktól, amiknek nemcsak újságíróként, hanem kommentátorként is hasznát vehettem.

  • Vonatkozó névmásként ne azt írjam, hogy „melyet”, hanem „amelyet”, hiszen a „melyet” kérdőszó – tanította Gombkötő Roland.
  • A focista nem „egészségügyi”, hanem „egészségi” okokból hiányzik a keretből, mert az egészségügy, az a Horváth Ágnes (hát igen, ez rég volt, hol van már Horváth!) – figyelmeztetett Kormanik Zsolt.
  • Nem „bekapta” a gólt, csak „kapta”, mert bekapni a zsemlét szokás – hívta fel rá a figyelmet T. Szabó Gábor.

» Mikor van „idejekorán”?

Az arénás főnököm, Ládonyi László (Isten nyugosztalja!) pedig arra mutatott rá, hogy helytelenül használtam az idejekorán kifejezést.

Már nem találom a forrást, úgyhogy az emlékeimre hagyatkozom, amikor azt állítom, hogy épp egy Grétsy László-interjúban került elő, és a Tanár úr talán Boross Péterre hivatkozott, hogy ha a(z akkori) miniszterelnök is helytelenül használja az idejekorán kifejezést, akkor nem lehet, hogy ehhez kéne igazítani a definíciót?

Mert bizony ez egy széles körben helytelenül használt szó.

Az idejekorán NEM azt jelenti, hogy „TÚL KORÁN”. Hanem azt, hogy „A KELLŐ IDŐBEN, NEM KÉSVE, ÉPP JÓKOR”.

Ha én két hét múlva Mallorcára utazom (mi sem egyszerűbb…), és már most, két héttel előbb elkezdek készülődni, csekkolom az útlevelet, stb., akkor én IDEJEKORÁN cselekszem. Még időben, nem ellébecolva a dolgokat.

» „Rögzített játékhelyzet”?

„Megkérhetlek, hogyha már egyszer te közvetíted a meccset, akkor ne mondd azt, hogy rögzített játékhelyzet? Legyél te az egyetlen a riporteri mezőnyből, aki azt mondja, hogy pontrúgás vagy szögletrúgás!” – kérte 2011-ben, a DIGI Sport Kibicek című műsorában Megyesi Gusztáv Lévai Ferenctől, a Sturm Graz–Videoton BL-selejtező kommentátorától. (Feri amúgy megfogadta a tanácsot.)

És valóban, a szögletre, szabadrúgásra szinte mindenki rögzített helyzetet mond, pedig a labda valójában semmivel sincs rögzítve.

Erről magam is beszélgettem anno Megyesivel, illetve az Élet és Irodalom-főszerkesztő Kovács Zoltánnal. Elmondtam, hogy nekem a pontrúgás sem tetszik annyira, hiszen amíg a tizenegyest és a középkezdést valóban egy pontról, a tizenegyespontról rúgják, a szabadrúgást például már nem.

De hogy mennyire nem egyértelmű a sztori, jól mutatja Ambrus Tamás kommentje: 

„Érdekes téma. Van egy játékvezető, aki a kispályás bajnokságban, ahol mi is játszunk, a sporik főnöke. Kb. egy éve kifejezetten megkért, hogy ne pontrúgást mondjunk a közvetítéseknél, mert a szabálykönyv szerint is fociban két ilyen van csak, a kezdőrúgás és a 11-es. A többinél a rögzített szituáció is a helyes kifejezés. Azóta ehhez tartom is magam, mert abszolút igaza van. A »rögzített« nem azt jelenti, hogy szó szerint oda van ragasztva vagy varrva valamivel, hanem szabadabb értelmezésben azt, hogy a labda nem mozog, egy helyben áll. Úgyhogy szerintem ez a leginkább elfogadható és emberi fülnek is akceptálható.”

Én a magam részéről „állított labdás helyzet”-et mondok közvetítésekben. Ez magyarul van, és még le is fedi a szögletet, a büntetőt, illetve a szabadrúgást.

Más kérdés persze, hogy érdemes-e egyáltalán újítani.

A DIGI Sportnál Egri Viktor próbálkozott azzal, hogy ötös helyett kis téglalapot, a tizenhatos helyett pedig nagy téglalapot mond. A nézőket ez zavarta, nekik az ötös az ötös, és gondolom, a szöglet is rögzített helyzet.

Akár helyes, akár nem.

(Tényleg csak zárójelben: ha belegondolunk a kapufa sem fából van ma már fociban, mégis kapufát kiáltunk.)

És akkor így jutottunk el Grétsy László élvezetes szakcikkéig.

» Mondhatjuk-e azt, hogy „odavágó”? Van-e ilyen szó?

„Válaszomat annak elismerésével kell kezdenem, hogy olvasónk érvelése ésszerű, megalapozott.

Voltaképpen értelmező szótárunk is neki ad igazat azzal, hogy bár ’odacsap’ jelentésű odavág címszó van benne, főnévi, illetve melléknévi értelmű odavágó szó nincs. Visszavágó azonban létezik, s ennek jelentését a szótár a sportnyelvi használatra utalva a következőképpen adja meg: ’két versenyző, csapat közti második (verseny, mérkőzés), amelyen a vesztes visszavághat’.

Csakhogy a nyelv örökösen változik, s esetünkben éppen e változás egyik mozzanatát figyelhetjük meg. Formailag még csakugyan nincs odavágó szavunk, de valójában már van, csak a Magyar értelmező szótár megírása idején még nem érlelődött meg annyira, hogy a szótár készítői önálló címszóként szerepeltessék a 2003-ban megjelent kötetben.

A visszavágó szerencsés csillagzat alatt született, mert a múlt század harmincas éveiben neves sportújságírók kezdeményezésére számos idegen sportműszót sikerült magyarosítani.

Akkor lett a dribliz igéből cselez, a backhand szóból fonák, az ofszájdból les, a plansból pást, s a francia revans (vagy reváns) szóból legalábbis a sportnyelvben visszavágó.

Elismerem, nem valami sikerült szó az odavágó, mert érződik rajta, hogy főleg a visszavágó vonzására, annak párjaként került bele a nyelvhasználatba, valahogy úgy, mint Pilátus a krédóba. De belekerült, s ez ellen egyrészt nem tehetünk semmit, mivel már csakugyan a sportnyelv szerves része, másrészt pedig nem is kell tennünk, mert az elsővel vagy a rangadóval való helyettesítése nem is mindig lehetséges.

Csupán néhány újságcikkcím, szemléltetésül: „Szerdán odavágó, április 30-án visszavágó”; „A 105-105-ös »odavágó« után a visszavágó is káprázatos volt”; „Visszavágó vagy újabb »odavágó«?” stb. Mindezeknek a címeknek szinte nélkülözhetetlen mozzanata az odavágó- visszavágó párhuzam. Olvasónk maga is „oda-visszavágós sporteseményekről” ír, s ezt szinte mindenki érti is.

Nem kétséges: az odavágó szó a sportnyelvben már kivívta az életben maradás jogát. Sem elegendő okunk, sem jogunk ezt megtagadni tőle.”

» Alanyok, állítmányok

De ezek még csak apróságok, az alany-állítmány egyeztetés sokkal fajsúlyosabb téma!…

Az Aréna 2000-nél gyorsan a fejembe verték anno, hogy az angollal (ahol egy sportcsapathoz a „They”, vagyis az „Ők” társul) ellentétben a magyarban egy csapat mindig egyes szám.

Tehát NEM írhatom a Juventusra, hogy „jó formában vanNAK”, kivéve ha előtte valamivel (mondjuk egy odabiggyesztett „a torinóiak”-kal) feloldottam („ami a Juventust illeti, a torinóiak jó formában vannak” – ez tehát már helyes!).

Azért pedig valószínűleg pénzbüntetés járt volna, ha megjelenik valamelyik kiadványunkban, hogy „A Fradi, AKI”. NEM! Helyesen: „A Fradi, AMELY”!!!!

Mindezt a beszélt médiába átnyergelve is próbáltam magammal vinni.

Amikor viszont a közelmúltban azt láttam, hogy immár az írott sajtóban is egyre többször lehet olvasni olyanokat, hogy „Djokovics és Federer vívjÁK a döntőt”, és a nyelvi finomságokra szintén fogékony exkollégám, Edvi László is arról érdeklődött nálam, nem lehet-e, hogy mi maradtunk le valamiről, és valójában itt is megváltozott a szabály,…

(Mert bizony van ilyen: sokáig a „BÚÉK!” helyesen „B.ú.é.k!” lett volna leírva. De mivel mindenki „BÚÉK”-ot írt, a helyesírási szabályzat készítői beletörődtek ebbe, és mostanra legálissá vált a „BÚÉK!”; immár a helyesírási szótár szerint is helyes, ha így írjuk.)

…szóval akkor írtam Mosolygó-Marján Erzsébet korrektornak, és nagy megnyugvás volt a válasza, amely szerint maradt minden a régiben, szó sincs arról, hogy évek óta helytelenül fogalmaznék a közvetítésekben.

Úgyhogy búcsúzóul, népnevelő jelleggel jöjjön néhány helytelen, illetve helyes mondat!

Helytelen: Az iskolában még Kati és én VOLTUNK a HANGADÓK.
Helyes: Az iskolában még Kati és én VOLTAM a HANGADÓ.

Helytelen: Az olasz válogatott remekelt az Eb-n, így megérdemelten hódítottÁK el a címet.
Helyes: Az olasz válogatott remekelt az Eb-n, így megérdemelten hódítottA el a címet.

Helytelen: Djokovics és Federer vívjÁK majd a döntőt.
Helyes: Djokovics és Federer vívjA majd a döntőt.

Helytelen: A hazaiaknak nagyon nehéz DOLGA van.
Helyes: A hazaiaknak nagyon nehéz DOLGUK van.

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Beszélned kell, úgy, hogy igazából nincs miről beszélni. Például mert akkora a köd, hogy nem látszik semmi a focimeccsből. Vagy mert kampánycsend van. Megtörtént esetek jönnek.

Id. Knézy Jenő, Szántó Dávid, Zelinka Ildikó, Pásztory Dóra. Sportriporterek, akik vettek részt választási műsorban.

De miért szeretik más szerepkörökben kipróbálni a sportriportereket? Egyrészt mert egy kommentátor sok adattal dolgozik nap mint nap. Aztán: gyorsan kell, hogy vágjon az agya. Ráadásul egy (akár rádiós) sportriporter elképesztő óraszámot tölt élő adásban, gyakorlatilag bármilyen helyzetből ki tud jönni, és talán emiatt egy sportriporter rengeteget képes beszélni akkor is, ha nem történik semmi!

„Melyik politikai újságíró beszélhet sok ezer órát élőben? – tette fel a nagy kérdést Bárdos András Komlósi Gábor Sportpálya című műsorában, majd így folytatta: – Kimész egy meccsre, és hosszabbítás van. Rádióban. Nem olyan egyszerű kilencven perc után még tizenöt percet beszélni. Abban a tizenöt percben semmi sem történik, sőt, az én időmben a hosszabbítás előtt még bementek a játékosok az öltözőbe. Ha nem vagy fölkészült, nem tudod végigbeszélni. A nem sportos kollégáknak sokkal nehezebben adatik meg ilyen mennyiségű próbálkozási lehetőség. Én mindennap legalább 10-20-50 percet beszéltem élőben a rádióban. Aki sok ezer órát beszél élőben, történhet bármi, nyilván nem jön zavarba semmilyen helyzetben.”

Ettől még történelmi tény, hogy a magyar választási műsorok legnagyobb kihívását egy nem sportriporter oldotta meg. Még 2010-ben történt, hogy a szavazóköröknek 19 órakor kellett volna zárniuk, de úgy határoztak, aki este hét óra előtt beállt a sorba, az szavazhat! Majd 19 óra előtt pár perccel az a döntés született, hogy a kampánycsendet meghosszabbítják, amíg az utolsó választó le nem adja a voksát. Vagyis hosszú időn keresztül úgy kellett elemző műsort csinálni a köztévében, hogy nem lehetett érdemben elemezni, hiszen még mindig tartott a kampánycsend.

Süveges Gergő pedig ezt emlékezetes módon oldotta meg – ahogy a comment.com írta, lényegében egy stand up comedy-vel reagált.

Egyébként az abszurd helyzet a hivatásos stand uposokat, például Beliczai Balázst is megihlette, aki tökéletes Kéri László-hangutánzással adta elő az alábbi, képzeletbeli párbeszédet:

– Vendégünk Kéri László politológus, kérem elemezze a helyzetet, de ne felejtse, egyetlen párt vagy politikus nevét sem mondhatja ki!

– Ööööö, a Fide… a Fidel Castro most nem indult a választáson, de a Jobbik… a jobbik lábam nagyon fáj. Ami nagy meglepetés, hogy az elempé… az elem például kiesett a távirányítómból.

Egyszóval az ilyen „beszéljünk sokat, amikor semmi érdemleges nem történik” nehéz műfaj, ha viszont valaki felnő a feladathoz, akkor még sokáig emlegetik. Én is hosszasan beszéltettem 2009-ben Faragó Richardot (a Komlósi Oktatási Stúdió tanulójaként őt választottam alanynak az egyik kötelező interjús feladatnál) egy kilenc évvel korábbi közvetítéséről.  

2000 novemberében ő volt a kommentátor a Macedónia–Magyarország válogatott meccsen, ami csupán 45 percig tartott, hisz szinte végig tejfölköd volt, és úgy kellett „közvetítenie”, hogy semmit sem látott a mérkőzésből.

Aztán magam is a riporteri pályára kerültem, és egyszer a saját bőrömön érezhettem, milyen is ez. 2015. december 3-án a Carpi–Vicenza Olasz Kupa-meccs teljes ködben ment végig. De az még hagyján…

Szokás szerint négy-öt perccel az eredeti kezdési időpont előtt kapcsoltak ki hozzám. Ekkor az történt, hogy elkezdtem beszélni, elmondtam, amit mindenki látott: hogy szinte semmit sem látni. Aztán a játékvezető kijött, maga köré gyűjtötte a két csapatkapitányt, kínos lassúsággal eltotyogtak a kezdőkörből az egyik kapuig, majd a másikig – utána pedig bement mindenki az öltözőbe.

Perceken át úgy kellett beszélnem élő adásban, hogy azt sem tudtam, lesz-e egyáltalán meccs. Kisvártatva jött a hír: lesz, negyedóra múlva.

Vagyis összességében 20 percet beszéltem a nagy semmiről.

És az az igazság, hogy 11 év alatt talán egyszer sem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint akkor. Itt aztán bármit mondhattam, nem kellett betartanom a Vitray-tanítást, hogy nem szabad versenyezni a képpel, elvégre azon a képen olyan túl sok minden nem volt látható, nem tudtam elvenni a látványból…

Íme, néhány „szemelvény”: