Kiválogattam a legjobb interjúkat a sok közül, hogy neked már ne kelljen!

Kiválogattam a legjobb interjúkat a sok közül, hogy neked már ne kelljen!

Nehezen találsz igazán értékes, építő és időtálló magyar nyelvű beszélgetéseket az interneten? Hadd adjak TUTI tippeket az egyre nagyobb podcasttengerben! (Mégiscsak ezres nagyságrendben hallottam már beszélgetéseket − az interjúműfaj megszállottjaként. Többek szerint az az interjú, amiről nem tudok, nem is létezik. 🙂)

» Milyen a jó interjú?

Na, ez legalább olyan fogós kérdés, mint az, hogy „milyen a jó kommentátor?”. Kinek, milyen!

  • politizáló alany
  • magánéleti titkok
  • másoknak keményen beolvasó alany
  • pszichológiai mélyfúrás

Mindnek megvan a maga törzsközönsége. (Ezért is volt merész vállalás tőlem, hogy a Hatáskeltők Podcastban ezt a négy gyakori interjúmegközelítést mind-mind tudatosan mellőzöm!!!)

Én csak a magam definíciójával tudok előállni. Nálam a jó interjúnak 2 ismérve van.

  1. Miközben hallgatom a beszélgetést, nem kalandoznak el a gondolataim.
  2. Egy-két hét múlva is fel tudok idézni legalább 3 dolgot. Mondhatni: vannak elraktározható útravalók!

» Alaptartozéka a jó interjúnak a profi kérdező?

Nem árt, de tapasztalataim szerint nem alapfeltétel. (Épp ezért az ajánlórészben lesz majd olyan interjú is, amit valamelyik kiemelkedő riporter készített, meg olyat is, amit nem egy tanult kérdező csinált.)

Vitray Tamás nekem mindig azt mondta, hogy egy interjú minősége leginkább az alanytól függ. Mondott számot is, hogy hány százalékban – sajnos a számmemóriám mindig is pocsék volt… Maradjunk annyiban: minden idők egyik legjobb magyar kérdezője szerint NAGYON NAGY mértékben az alanyon múlik, milyen lesz az interjú.

Megint azt mondom: kicsit olyan ez, mint a sportkommentátor esete.

Szerintem ha egy sportesemény unalmas, akkor a legsziporkázóbb kommentátor sem tudja feljavítani a néző számára az „élményt”.

Ugyanígy: ha az alany nyökög, rosszul beszél, vagy csak szimplán nem elég érdekes figura, akkor hiába kap világbajnok kérdéseket, az egy rossz interjú lesz. (Bár itt is zárójelet kell nyitnom, mert igenis vannak olyan megszólalók, akiknek annyira értékes a mondókájuk, hogy elnézik nekik, hogy nem tudnak szépen, érdekesen, gördülékenyen beszélni. Miként Baló György is olyan kimagasló riporter volt, hogy az bőven ellensúlyozta a nem tankönyvi beszédmódját.)

» Sokféle interjúalany van

Van olyan, aki „interjúalanynak született”. Stohl Andrással gyakorlatilag lehetetlen rossz interjút készíteni. A leggyengébb kérdésre is ad egy színvonalas, szórakoztató, tartalmas, egyedi választ.

Van olyan, aki jó kérdező mellett fantasztikus alanyként tud működni, de ha nem vezeti egy rutinos riporter, akkor már nem olyan jó a végeredmény. Ilyen Scherer Péter.

Scherer Péter

Van olyan, aki csodálatos gondolkozó, népszerű ember, de nem keresi a lehetőségét a nyilvános megszólalásnak, ezért a legjobb riportereket is megizzasztja. Ilyen Mácsai Pál vagy éppen Vámos Miklós.

Van olyan, akinek a vibráló egyénisége átsüt az interjún, és profi színészként tudja, hogyan kell előadnia magát, hogy a végeredmény jó legyen. Ők a klasszikus pódiumbeszélgetés-alanyok. Ilyen Ábel Anita vagy Járai Máté.

Van olyan, akit nem zavarnak holmi kérdések, önkényesen mondja a maga dumáját – ami amúgy sokak szerint kifejezetten szórakoztató. Ilyen Havas Henrik.

Havas Henrik

Van olyan, aki annyira szerethető, hogy igazából mindegy is, mit mond; egyszerűen jó őt hallgatni abban a világban, amikor valósággal zúdul ránk a szenny. Ilyen például Mészáros Máté vagy Likó Marcell.

Van olyan, aki nagybetűs vizionáriusként rendkívül okos dolgokat hint el minden egyes vele készült interjúban. Ilyen Halácsy Péter, Böszörményi Nagy Gergely, Frei Tamás vagy éppen Litkai Gergely.

És van „A” szakember. Akivel a maga választott területéről rendkívül tartalmas, lebilincselő beszélgetést lehet készíteni. Ez nyilván nem portrébeszélgetés lesz, de az interjúműfajba ezt is beilleszthetjük. Néhány példa:

  • Lackfi János („irodalomcsinálás”)
  • Nyáry Krisztián (olvasás)
  • Pogátsa Zoltán (gazdaság)
  • Steigervald Krisztián (generációk közti gubancok)
  • Tilesch György (mesterséges intelligencia)
  • Vavrek Balázs (kreatív szövegírás)
  • Zacher Gábor (függőségek)

(Itt kell megdicsérni a Friderikusz Podcast stábját: valóban nagyon gondos kiválasztással találnak meg ilyen embereket; a fentiek közül többen is szerepeltek már a műsorban.)

És persze vannak olyan közszereplők, akikkel nem is szabadna interjút csinálni, mert amilyen jók a maguk műfajában, annyira képtelenek összetett mondatokban magvas gondolatokat megfogalmazni. Erre hadd ne mondjak példát

» Jöjjenek a mesterművek!

Na, és akkor a hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön az a rész, amiért rákattintottál erre a cikkre!

Ha tovább görgetsz, megtalálod azokat az interjúkat, amiket szerintem mindenképp érdemes meghallgatnod. Mindig leírom kedvcsinálónak azt is, amit eltettem magamnak az adott beszélgetésből.

Te pedig jól teszed, ha elteszed – mondjuk könyvjelző formájában – magadnak ezt az oldalt, mert időről időre bővíteni fogom újabb és újabb ínyencfalatokkal!

» Alany: Szűcs Krisztián (riporter: Tóth Szabolcs Töhötöm, Az élet meg minden)

Tartozom egy vallomással: imádom a megboldogult Heaven Street Seven számait. Ez az interjú pedig különösen jól sikerült a legendás zenekar frontemberével.

A beszélgetésből elsősorban azt raktároztam el, hogy néha a legemlékezetesebb szövegek milyen furcsa módon születnek.

Íme, a Hol van az a krézi srác keletkezéstörténete:

„A kilencvenes években elkezdtem kazettákra felvenni, ami éppen jött belőlem; volt, amit közben előre meg is írtam. És egy ilyen kazettán volt A krézi srácnak az eredeti zenéje, amit tíz évvel később megtaláltam. Hű, mondom, ez egy jó szám!

De hiányzott a refrén. Volt nálam valami papír, elkezdtem leírni, hogy körülbelül miről fog szólni

a dal. »Tíz éve történt… azt hiszem. Az, hogy nem történt semmi sem.«

És akkor néztem, és azt mondtam magamban: de hát ez egy kész szöveg!”

» Milák Kristóf (Timeout Podcast)

Amikor ezeket a sorokat írom 2024 októberében, épp mindenki nagyon ki van éhezve arra, hogy Milák Kristóf megszólaljon (és már tudjuk, hogy hamarosan kitálal az M4 Sporton). Mert lement a párizsi olimpia, amelyen a csodaúszónk arany- és ezüstérmet is nyert, úgy, hogy senkinek sem nyilatkozott hónapokon át, és azt sem lehetett tudni, hogy kivel készült.

Amikor viszont a TheVR-ból ismert Pisti (alias Fábián István) készített vele interjút, még bőven nyilatkozott Milák, és milyen érdekeseket!

„Nagyon nem volt könnyű a szüleimnek megoldani azt, hogy hozzanak-vigyenek edzésre. Mi tárnokiak vagyunk, és amíg nem volt Érden uszoda, addig Százhalombattára jártunk fel. Ez napi tíz kilométer oda-vissza, napjában kétszer.”

„Nem volt szülői nyomás nálam, de azért én is hajtottam, hogy megdicsérjenek otthon. Az első, ami kikopik, az a szülőknek való megfelelés. Utána marad a sportoló meg az edző. Aztán a fiatal felnőttkornál kiesik az edzőnek való görcsös megfelelni akarás is. A végén az marad, hogy én magamnak csinálom.”

„Egyszerre vagyok gyerek és felnőtt. Vannak olyan szituációk, amikben kétezer-tizenhét óta felnőttfejjel is kell gondolkodnom. Nem tehettem meg azt, hogy én, egy egyszerű tizenhét-tizennyolc éves gyerek életét élem, mert akkor még nagyobb problémák jelentkeztek volna jellemileg is, magánéleti szinten is. Nekem hirtelen fel kellett nőnöm.”

„Én hiszek abban, hogy mindenki született valamire, és mindenkinek meg kell találnia az életében azt, hogy ő mire hivatott. Mi az, amiben ő tud lenni a legjobb. És én azt gondolom, hogy sok ember nem azt az utat választja. Nem találják meg.”

„Az egyik velem született adottság a savasodás. Az izmaimban lévő tejsav nekem nem termelődik olyan szinten, mint bárki másnak. Ez azt eredményezi, hogy amikor a többiek már a fenekükön veszik a levegőt, nekem akkor kezd egy kicsit nehéz lenni.”

„De van egy alapdolog, amit sohasem lehet megkerülni a sportban. Az az, hogy el kell végezni a munkát. Azt nem tudod megkerülni. Ha nincs egy jó alapod, mint egy házépítésnél, akkor bukta az egész.”

» Fekete Ernő (Végszó Csáki Judittal)

Nagyon izgalmas belátni a színfalak mögé, és megismerni egy szakma kulisszatitkait. (Ezt én is megtapasztaltam: a végén már nem is számoltam, hány válaszvideót kellett csinálnom TikTokon a kommentátori élet titkairól.)

Itt most Csáki Judit személyében egy színikritikus tesz fel olyan kérdéseket, amiken érződik, hogy ismeri a színház világát, mégsem lesz belterjes a beszélgetés. Kiderül Fekete Ernőről, hogy

  • Hogyan kérték fel egy Alföldi-darabra? Hogyan adta ki őt ezek után a Katona József Színház?
  • Bukott-e már meg?
  • Hívják castingra vagy neki kell jelentkeznie?
  • Miért dolgozik nyáron is?
  • Olvas kritikát?
  • Hogy néz ki az évente esedékes szerződtetési tárgyalás?

Megtudhatjuk, hogy egy darab jó esetben a 10. előadásra áll össze, „az önfeledt játék egy bemutatón szóba nem jöhet. A bemutatón rettegő színészek, rettegő ügyelő és rettegő nézők néznek farkasszemet egymással.

Illetve megtudhatjuk, milyen az, amikor az embert NEM választják ki egy filmre, pedig…

„Bárki ülne itt, el tudná mesélni, milyen az, amikor ez és ez volt, aztán mégsem ő kellett… Nekem mindig kell egy-két nap, amíg feldolgozom. Számtalan ilyen volt, hogy mondjuk egy filmnek a főszereplője lettem volna – már fölkért a rendező, majd kiderült, hogy nem is magyar ember játssza.

Most például készül Ujj Mészáros Károly filmje. Ott is elmentem egy castingra… »Fantasztikus, csodálatos − mondta a rendező. − Mit csinálsz márciusban?« Kiderült, hogy pont jó minden. Ott volt a kutyájuk, a Liza. Nyalogatta a lábam… »Hát ilyet senkivel sem csinál!« Az egész ilyen családias volt.

Na, mondom, lehet, hogy forgatni fogok huszonkét napot!

Elteltek hónapok is talán, és akkor fölhívott, hogy Schmied Zoli lett végül – aki egyébként utánam ment a castingra. És akkor olyan helyes volt ez a Károly, mert kérdezte, hogy »Ugye nem haragszol?« Egyrészt nagyon szarul esik, hogy már megint – és most nem akarom felsorolni az összeset… De hát mondtam, hogy »Dehogy haragszom.«”

» Presser Gábor (Csepelyi Adrienn, Popfilter)

Presser Gáborral kismillió interjú készült már. Nem állítom, hogy ez a legjobb – eleve a töredékét sem hallottam az összesnek −, de engem anno elkapott. Valószínűleg azért is, mert amikor ez a beszélgetés készült (a Covid 2. hulláma idején), akkor sokakhoz hasonlóan én is nagyon behúztam fülem-farkam. A DIGI Sport volt olyan gáláns, hogy nemhogy leépítést, de még fizetéscsökkentést sem alkalmazott (mi meg próbáltunk valamit azért csinálni, amíg nem rendezhettek sporteseményeket), miközben a zeneipart tönkrevágta a koronavírus.

Szóval akkoriban különösen nyitott és fogékony voltam egy okos és hiteles zenész gondolataira, amik ugyan kíméletlenekre sikerültek, viszont örökre belém égtek.

„Az rendben van, hogy valakik írnak egy nagyon jó dalt. Az rendben van, hogy azt valaki fantasztikusan elénekli. De hogyha nincs meg a megfelelő marketingje, ha nem tudják a médiára ráerőltetni, ha nincs valaki a médiában, aki valamiért szereti, ha nem tud az emberek elé kerülni, akkor az a dal halálra van ítélve.”

„Noha az egész világ előtt nyitva áll a YouTube, soha nem fogjuk meghallgatni a világ tíz legzseniálisabb dalából ötöt, mert azt sem tudjuk, hogy ki énekli, és hogy hol keressük.”

„Ahol van pénz, ahol van marketing, ott a középszar is jól tud aratni. Ugye van egy ilyen régi zenészmondás, hogy addig játszd, amíg sláger lesz. Slágerré lehet valamit sugározni. Amit agyonjátszanak, azt az emberek elkezdik énekelni. Azért a közönség kilencven százaléka nem zenészként hallgat zenét, hanem azt mondja, hogy én emellett jól tudom csinálni a munkámat. Elkezdi a háttérben hallgatni, és amikor tizenkettedszerre hallja azon a héten, elkezdi dúdolni. És a végén már elkezd tetszeni neki.”

» Dr. Máté Gábor (Szabó Péter, Teremtsd újra önmagad)

Szabó Péter, a motivációs előadó megosztó ember. Bátor húzás volt tőle, amikor adott egy nagyinterjút a Partizánnak; szerintem utólag megbánta, de ez most mindegy.

Arra viszont nem vállalkozott, hogy Bíró Bence Péterrel, egy végzett pszichológussal folytasson egy nyilvános vitát.

Bíró jobb híján egy hosszú szakelemzést készített Szabó munkásságáról, és ami miatt ezt idehozom − bár önmagában is érdekes írás! −, az az, hogy van benne egy ilyen passzus: „Számtalan valós teljesítményre lehet Péter joggal büszke. Ma is tesz fel értékteremtő videókat (pl. Máté Gábor, Laár András, Kulcsár Tibor interjúk).”

Valóban, én is megnéztem például a dr. Máté Gáborral készített Szabó Péter-interjút, és nem bántam meg. Annyira nem, hogy szerintem helye van ebben az interjúajánló posztban.

Ezúttal nem mélyülnék el különösebben az interjú boncolgatásában, egész egyszerűen fontos dolgok kerülnek szóba. Olyanok, amikhez egy átlagember is tud kapcsolódni. Amiket akár hasznosítani is lehet.

„Azzal kell kezdeni, hogy az emberek először is kapcsolódjanak saját magukhoz. Mert amikor gyerekkorban lenyomtuk az érzéseinket, akkor elvesztettük a kapcsolatot saját magunkkal.

Valljuk be, ismerjük el, hogy most mit érzek. Engedjük meg, hogy az érzés ott legyen. Akkor nem fogunk másokat ezzel büntetni.

Ha van egy barátom, akit fel tudok hívni, vagy ha van egy párom, akkor mondjuk meg neki, hogy most haragot érzek. Ezt nem te okoztad, de tudnod kell, hogy ez az érzés bennem van.

Tulajdonképpen a feleségemmel most már ötven éve házasok vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek stresszeink. Leülünk mindennap egymással szemben, és egyszerűen megkérdezzük a másiktól, hogy hogy érzed magad.

Ez nem egy párbeszéd. Ilyenkor az egyik öt percig beszél, a másik pedig csak hallgat. Aztán cserélünk. Én szerintem ez a megoldás.”

» Puzsér Róbert (Kadarkai Endre, ArcKép)

Lehet szeretni és nem szeretni Kadarkai Endrét, viszont van alsó hangon 10 olyan sztár (Borbély Alexandrától Ganxsta Zolee-ig sorolhatnám a neveket) akikkel már számos interjút hallottam, de a legjobb, a legmélyebb beszélgetés az volt, amit Kadarkai készített az illetővel. Ez pedig szerintem felbecsülhetetlen érték, és ez nyilván a riporter dicsérete, az X-Faktora. Mert ennyi véletlen nincs.

Mindig különleges, ha egy alany olyan dolgokról és olyan részletességgel beszél, amikről és ahogyan előtte sosem.

Ennek a legjobb példája a Kadarkai-interjúk közül is kiemelkedő Puzsér Róbert-portré. Ebben a publicista elképesztő őszinteséggel beszélt öngyilkossági gondolatokról, gyerekkori bullyingról, szorongásról.

Általában nem szerencsés eldöntendő kérdéseket feltenni, mert nincs is rosszabb, mintha az alany csak egy „igen”-nel vagy „nem”-mel felel.

De ez most más volt!

Itt az interjú vége felé a riporter szinte megfejtette az alanyát, akinek nem maradt más választása, mint a helyeselés.

− Kadarkai: Nem onnan fúj a szél − és ez egyfajta végkövetkeztetés −, hogy Te végsősoron hihetetlen nagy szeretetigénnyel élsz?
− Puzsér: De… de…
− Kadarkai: Téged szeressenek…
− Puzsér: De…
− Kadarkai: Ne bántsatok…
− Puzsér: De… De… persze… Igen, úgy gondolom, hogy, hogy, hogy igen…

És aztán még két percen keresztül élvezhettük ezt az egészen különleges élményt. Hogy megismerhettük Puzsér Róbert másik arcát. Volt szerencsém részt venni egy vele készült interjún, és megerősíthetem: teljesen más a civil Puzsér, mint a médiaszereplő.

Nem véletlenül nyilatkozta nemrég, hogy „A magánszemély Puzsér Róbert közérzete sok tekintetben rá is megy a közszereplő Puzsér Róbert tevékenységére. (…) Igyekszem megkülönböztetni a magánszemélyt a közszereplőtől, de a magánszemély bizony sokszor a szívére veszi azt, amit a közszereplő kap, még akkor is, ha csak a ruháját szidalmazzák, mert az bizonyos értelemben mégiscsak azonos vele.”

Kegyetlen expedíció a Déli-sark felé

Kegyetlen expedíció a Déli-sark felé

Neszmélyi Emil a Déli-sarkra is eljutott. Azok után, hogy a Mount Everestet már megmászta (kétszer is), sőt, az összes kontinens legmagasabb pontján járt. Ebben az interjúban végigvesszük vele a Déli-sark-expedíciót. Egy hosszú, tanulságos olvasmány következik, ami reményeink szerint szakmabeliek és laikusok számára egyaránt érdekes lehet!

Nagyon jó találmánynak tartom a podcastot, mert amikor az ember utazik, kirándul vagy éppen a futógépen sanyargatja magát, közben prímán be tud fogadni értékes tartalmakat. És az jutott eszembe, hogy Te mivel ütötted el az időt, amikor haladtál a Déli-sark felé a társaiddal?

Első héten még úgy voltam vele, hogy nagyon a jelenben kell lennem. Az ilyen sarkvidéki kihívásoknál az az érdekes, hogy nehezebb nagy bajba kerülni, mint mondjuk a Mount Everest mászása során − ha viszont benne vagy, akkor szinte lehetetlen kijönni belőle. Ezért az első héten monitorozó üzemmódban voltam, semmivel sem tereltem el a figyelmemet a feladatokról. Közel ezer kilométer teljesítése volt a cél az expedíción, kegyetlen körülmények között, a tengerszint magasságának közeléből indulva, folyamatos emelkedés mellett kétezer-nyolcszáznegyven méter magasra, ahol a Déli-sark található. Ezért fokozatosan szoktattam magam hozzá a napi feladataimhoz, és hagytam, hogy kialakuljon a napi rutinom menet közben is.

Utána már volt egyfajta rutinom, és akkor azt mondtam: „Oké, jöjjön egy kis zene!” Erre jobban kellett volna készülni, mert összvissz harminchat órányi zeném volt. Hát mondom, az óriási: akkor háromnaponta ismétlődnek a dalok… Na, nem baj, véletlenszerű lejátszást választok! Egy darab Iron Maiden-szám van az egész gyűjteményemben, ez pedig a Fear of the dark (Félelem a sötéttől − a szerk.), ami nagyon érdekes szöveg volt a huszonnégy órás napsütésben, mintha aki itt lenne az egésznapos ragyogó fényben, azért tenné ezt, mert félne a sötéttől… Aztán a második hét környékén kezdtem átállni a hangoskönyvekre. 

A Déli-sark expedíció útvonala

Ez lenne az útvonal a Flichner Ronne selfjégről indulással a Déli-sarkig, ám ez nem tartható pontosan, ezért a tényleges útvonal ettől eltérő, hosszabb

Áh, hangoskönyv!

Sok Rejtő-regényt hallgattam. Az egyes menetek között voltak kötelező tízperces szünetek, hogy ehessünk, ihassunk. Közben nem az épp a fülemben hallható hangoskönyvre figyeltem. Nagy művészet volt úgy megállítani, hogy ne maradjak le arról, hogy hol tartottam a Rejtő Jenő-könyvekben. Mert oké, ez alapvetően az idő elütéséről szólt, de azért elkezdtek érdekelni maguk a történetek. Jó lett volna tudni, hogy éppen melyik karakternek miért áll ki a hátából a kés…

» Zajdetox a nagy menetelés közben

Utána az is kialakult, hogy nagyjából négynaponta legkevesebb egy nap zajdetoxot tartottam. Akkor csak a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, és jöttek is jó gondolatok, amiket hosszú távon mind hasznosíthattam volna. Egy gond volt: néhány gondolatot nem írtam le, és a mai napig nem jött vissza. Tehát azt is megtanultam, hogy amint van egy ilyen, elő kell kapni a telefont és fel kell írni – még akár azt is kockáztatva, hogy nagyon sokáig fázni fog a kezem emiatt…

Amikor te vezetted a sort, akkor is meg tudtad osztani a figyelmedet?

Nem. Egyetlenegyszer navigáltam úgy, hogy hangoskönyv ment a fülemben, és képzeld: ekkor lassú voltam! Úgyhogy azt is megfogadtam, hogyha én navigálok a sor elején, akkor teljes csönd, és csak a feladatra figyelek hetven percen át a pihenőig. Így nem volt több lassú menetem elöl. Az első héten egyébként nem is szerettem annyira navigálni, mert úgy éreztem, hogy most sok az újdonság, nem hiányzik. Később viszont kifejezetten élveztem az élen lenni és az irány, illetve sebesség kapcsán döntéseket hozni.

Neszmélyi Emil expedíció

Mi a feladata annak, aki elöl van és navigál?

Nézni kell az iránytűt, a szakasz célt, felmérni, hogy hogyan kerüljük el a következő sastrugi mezőt (fagyott hógerinc − a szerk.), mert hogyha keresztülmész rajta, sokkal több energiát visz el a folyamatos fölfelé haladás közben, mintha megkerülnéd. Az expedícióvezető pedig ilyenkor hátul halad. Ő azt nézi egy GPS-eszközzel, hogy az ideális sávban vagyunk-e. Mert ha csak pár száz métert letérünk erről, akkor szakadékok várnak ránk, és hát itt azért ne felejtsük el, hogy az több száz méter mély is lehet, hiszen ezek a jégfelületek vastagsága ezer és kétezer-hétszáz méter közöttiek az útvonalunkon.

» Nagyot lehet zuhanni

Az ismert Colin O’Bradynek volt olyan expedíciója, ami egy nap alatt véget ért, mert levágott egy kanyart, és egyből zuhant is. Kicsit összetörte magát, de nem került életveszélybe, de hát ő ugye minden támogatás és segítség nélkül akart teljesíteni. Mivel ki kellett menteni a bajból, ez pedig már segítségnek számít, nem kezdhette elölről az expedícióját a saját elvárásai szerint sem. Amit ötvenvalahány napra tervezett, annak vége is volt egy napon belül.

A legidősebb expedíciós tagunk nagyon sokszor sodort minket az ideális útvonalról balra, amikor ő vezette a sort. Szólt is az expedícióvezető, hogy gyerekek, akkor most mindenki jobbra tartson, mert kábé százötven méterre vagyunk a veszélyzónától. Ami azért nincsen nagyon közel, de mondjuk pár óra alatt oda lehet érni figyelmetlenségből. Ez az expedícióvezető srác egyébként két éve vezetett ugyanitt egy nagyon-nagyon lassú, kutatással is foglalkozó csoportot, és ők ötvenkét nap alatt szépen besétáltak, szóval bevitte őket. Volt már itteni tapasztalata, emellett pedig a Grönlandot is hatszor átszelte.

Tényleg, hogyan tudnád sporthasonlattal leírni az expedícióvezetőt?

Csapatkapitány.

Aha, ő a csapatkapitány!

Csapatkapitány és játékos-edző egyszerre.

Igen.

» Ha azt mondja, vége, akkor vége!

Az ő feladata egyrészt a navigációk kontrollálása, lévén, egyedül ő járt itt közülünk korábban. Amit mi ott elöl esetleg elszúrunk, azt neki hátulról észlelnie kell és utasításokkal rendbe kell hoznia. Azonnal közbe kell avatkoznia, ha jelentősebb eltérést észlel. Ő jelöli ki a táborhelyeket, tehát a napok végén ő mondja azt, hogy na, eddig mentünk! Figyeli mindenkinek az állapotát − a sajátját is −, és abban a pillanatban, hogy valakit evakuálni kell, ő egyszemélyben jogosult dönteni erről, és nincs ellene apelláta, ezt aláírtuk a részvételi szerződésben. Ha valakinek olyan sérülése, betegsége van, vagy olyan végzetesen legyengül, hogy ő úgy ítéli meg, ezzel már nem lehet továbbmennie, akkor akár a feje tetejére is állhat, a vezető beszól műholdas telefonnal a központi táborba az Union gleccseren, és azt mondja, hogy az illető evakuációját kéri. A repülő pedig jön, amint csak lehetséges! És ennyi. Ilyen is volt már másoknál sokszor.

Akkor kicsit olyan is, mint a bokszmeccsen az edző, aki bármikor bedobhatja a törülközőt, azt jelezve, hogy a versenyzője számára vége a csatának.

Valami olyasmi.

» Az ég kék, kivéve…

Milyen volt a total white out?

Videót is készítettem róla. Először nem beúszott fölénk a hatalmas felhő, hanem egyszerűen tizenöt perc alatt kialakult fölöttünk egy felhő. Csak úgy kialakult és beborította az eget. Szórt fénnyé alakította a napfényt, és nem volt, ami visszaverődjön a terepakadályokról, nem tudtuk, merre tartsunk, csak lehajtott fejjel bámulta az épp navigáló tag az iránytűt. Semmi kék ég, semmi megcsillanó kiemelkedés. Ilyenkor egy folt sincs! Az első ilyen napon lassan haladtunk. Később már nem vetette vissza a sebességet ez a hátráltató körülmény sem.

Az első ilyen ellen tiltakozott az agyam. Úgy éreztem, mintha egy felhőn járnék, és bármikor leeshetnék. Merthogy Alaszkában az első Denali-expedíciómon sajnos volt ilyen élmény: menteni kellett a saját expedícióvezető guide-unkat, aki bezuhant egy gleccserszakadékba. Az agyam pedig ekkor behívta azt az élményt. Ezek után kellett egy teljes nap, amíg az agyam elhitte, hogy itt minden rendben van. Ha ilyenkor te navigálsz, akkor nem tudsz nézni semmit – ilyenkor tényleg nem látod, hogy mi, hol van, csak az iránytű a barátod. Ha viszont van előtted legalább egy ember, akkor már nem érzed olyan rossznak; követed a szánját.

» Amikor a jéghideg találkozik a szembeszéllel

És mennyire érezted rossznak a hideget? A Facebook-oldaladon azt írtad: „Több napon át pedig -25 fokos hidegben 50 km/ó szembeszéllel kellett haladni.”

Az Everesten, amikor túl erősen fúj a szél, akkor egyszerűen nem mászol. Itt viszont ha nagy szél van, még akkor is haladnod kell, mert a végén kifuthatsz az ételtartalékokból. Ha már nem lehet haladni egy vihar miatt, akkor két-három óra pihenést tarthatunk napközben, erről az expedícióvezető dönt. Ilyenkor azonnal fel kell verni a sátrakat, mert azok komoly védelmet jelentenek a szél ellen. Ez egyébként nagy szélben könnyű művelet, mert nagyrészt a szél dolgozik helyetted, ha jól csinálod: feszíti a sátrat, hamarabb elkészülünk a sátorállítással. Szóval ilyenkor felverjük a sátrat, kivárjuk az enyhülést, és majd az éjszakai pihenésnél fogunk ennyivel kevesebbet pihenni. Ehhez egyszer voltunk közel. Mondta a vezető srác, hogy gondolkozott rajta az út első harmadában. Mondtam neki, hogy számomra az nagy csalódás lett volna, mert mentem normál sebességgel, de valóban volt, aki nehezen haladt. Egyébként a huszonnégy órás napsütésben attól nem kellett tartanunk, hogy ránk esteledik.

Az Everesten az expedíció jelentős részében az alaptáborban vagy, esetleg egy biztonságos táborhelyen följebb, de a sátor belül hideg. A Déli-sark felé egy helyen volt mindig meleg: a sátorban. A sátorban meleg volt, hiszen száraz a kontinens, a levegővel együtt. Itt mindenünk megszárad a sátorban. Ez az egy előnye van gyakorlatilag ennek a kíméletlen, kegyetlen környezetnek. A másik póluson, egy Északi-sark-expedíción minden ruha vizes marad, semmi nem szárad meg.

» Megizzadni? Tilos!

Van például a sarkvidéki combsérülés − angolul polar thigh −, amikor gyakorlatilag a saját izzadságod nagy felületen jégkristályokká fagy a ruhád belsején és úgy kezd viselkedni, mint a durva smirglipapír. Akár izomig lecsiszolja a bőrödet! Amikor már a hús is kilátszik, akkor lehet hazamenni, az már evakuálási ok. Erre is folyamatosan figyeltünk, hogy ilyen ne alakuljon ki, vagy amint elkezd kialakulni, akkor azonnal reagáljunk rá.

polar thigh

Hogy milyen elhomályosítás nélkül egy „polar thigh”? Csak erős idegzetűek kattintsanak ide a képért!

Ezért is tilos izzadni! Nem szabad túl sok réteg ruhát viselni, ami már izzadtságig „túlfűt”. Egyébként persze tilos fázni is, túl kevés ruharéteg sem lehet rajtunk. Ezt menedzselni kell, és ehhez minden ruhánk meg is volt. A rétegeket így kellett összeállítani. Megesett, hogy annyira meleg volt a nagy hajtástól, mínusz négy foknál, hogy kettő réteget tartottam magamon csupán, mert nagyon izzadtam volna, tehát egy kis cipzáros rétegben gyalogoltam ezen a kegyetlen kontinensen. Előfordult az ellenkezője is, amikor olyan hidegre fordult az idő, hogy menet közben inkább kiálltam pár percre, és fölvettem még egy mellényt a teljes sarkvidéki ruházatomra, mert kellett egy pluszréteg, hogy ne fázzak. Mínusz húsz fok alatt, erősebb szél mellett ez könnyen előfordult. Valaki kompromisszumot köt, és kihúzza a szünetig, addig meg fázik vagy melege van. Én nem húzom ki a szünetig: ilyen helyzetben mindig megállok ruházatot menedzselni.

» Kompromisszum a pluszemberekkel

Négyen mentetek. Ez eredetileg is így volt tervezve?

Úgy volt, hogy páros átkelés lesz az expedícióvezetővel, aztán a létszám zárása előtt utolsó pillanatban kaptunk két további csapattársat. Ha hármat kaptunk volna, az jó lett volna, mert akkor leválasztjuk őket − ugye négynél többen nemigen lehetünk.

Vésztartalék ételekkel és minden mással együtt ötvenkét napig bírtuk volna ki. De mondtam, hogy én nagyon nem akarok itt lenni ötvenkét napig, legyen inkább harminc-harmincöt nap a cél! Na most ez párosban jóval reálisabb lett volna − nem is fogadta lelkesen a két utóbb csatlakozó. A másik tervem a negyvenöt napos teljesítés volt, és a végén ezt céloztuk meg, mert ketten tényleg nem bírták volna a gyorsabb iramot. 

A negyvenöt nap pontosan azt jelentette, hogy január tizenhetedikén érünk célba, amikor Scott kapitány is elérte a Déli-sarkot a maga expedíciójával, még 1912-ben. Azt, hogy ebből már nem engedek, eléggé egyértelművé tettem mindenki számára. Mondtam, hogy abban benne vagyok, hogy menjünk lassabban, mint a harminc-harmincöt napos tempó, de nekik cserébe benne kell lenniük, hogy január tizenhetedikén beérünk! Ha kell, még extra melót is végzek ezért. Ez az extra az lett, amikor az egyikük szánjának a felét a végén már napokon át én vittem, mert kimerült és félő volt, hogy evakuálni kell őt. A másikuk szánjának a felét pedig az expedícióvezető vitte; neki vállsérülése kezdett kialakulni, mivel nem sikerült vállövet erősíteni a felkészülés alatt. Viszont egy csapat vagyunk: számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki ne érjen be ilyen problémák miatt. Ilyenkor szerintem a jobb állapotban lévőknek kötelességük többet vállalni a terhekből. Ha kell, behúzom bármelyiküket a szánjával együtt a célba, a saját szánom mögé kötve.

» Étcsoki vagy tejcsoki: ki tudja?

Beszéljünk egy kicsit az ételekről!

Az étel-összeállítás koordinálása az expexícióvezető felelőssége volt. Az ő irányításával kellett kimérnünk az ételeket. Így pontosan tudtuk, hogy milyen tápanyagokból mennyi kalóriát kell magunkkal vinni, mindezt napi adagokban. Onnantól, hogy megmondta, így és így nézzen ki egy napi adag, már a mi felelősségünk, hogy az ott is legyen velünk. Az Antarktiszra repülés előtt hat napon át Punta Arenasban, Chilében „főállásként” napi hat-hét órán át csomagoltuk magunknak az expedíciós ételt, többször ellenőrizve mindent.

Konkrétan mit ettetek? Hiszen a hétköznapi ételek nagy része megromlik.

Elkészített készételek kiszárítva. A forró víz ezekkel csodát művel. Egyetlenegy feladatod van: se kevés, se sok vizet ne adj hozzá. Hogy miért? Azért, mert máskülönben borzasztó rossz lesz az íze. De meg kell, hogy egyed akkor is, mert arra a napra az van. Ha eltalálod − a legtöbbször sikerült −, akkor kifejezetten ízletesek az ételek. Egyébként meglehetősen szénhidráttúlsúlyú volt az étkezésünk. A reggelim granola és gyümölcsös zabkása volt, a vacsorám normál főtt étel, amit ezzel a fenti módszerrel készítettem el. Napközbenre pedig be van osztva, hogy milyen és mennyi zselés bonbont, illetve energiaszeletet, mogyoró alapú nasit, húst, kekszeket vagy csokoládét kell bevinni.

Ételek - Antarktisz

Mindennap a harmadik és negyedik megállásnál ebédeltem. Akkor szárított marhahúst − angolul beef jerky − ettem, a „köret” mindig ugyanaz volt hozzá: semleges ízű keksz, amin még olajos magvak is voltak; szezámmag meg egyebek. Illetve köretként ettem szárított sajtokból készített kekszeket is. Nekem kialakult, hogy ez az ebédem, rendben is volt.

Az expedíció alatt annyi csokit ettem, amennyit előtte tíz év alatt összesen nem. Két hét után az ízérzékelésem az édesre elszállt, és már nem tudtam megkülönböztetni az íze alapján, hogy étcsokit eszem vagy tejcsokit. De azt észrevettem, hogy az étcsokival sokkal tovább bírom a menetelést. Nagyon fontosak voltak ezek a táplálkozások a szünetekben. Ha mondjuk szerelned kellett valamit a felszereléseden, emiatt nem tudtál annyit enni, akkor a következő hatvan-nyolcvan perc alatt komoly energiahiány állt be…

» Ha nincs elég kalória, nagy bajba kerülsz

Háromszor éreztem tévesen, hogy „Atyaúristen, én elgyengültem…” Hogy nekem mégsincs megfelelő állóképességem. Az valami pokol volt, főleg először. És nem értettem! Nyolchetes felkészülést csináltam, nagyon masszív edzésekkel, nagyon jó volt a hosszútávú állóképességem. Hogyan lehetséges, hogy azt gond nélkül teljesítettem? Aztán a gyengeségérzés utáni következő pihenőnél teleettem magam… Nem szóltam senkihez, megálltam, leültem, háttal a szélnek, tömtem magamba a kaját, és hirtelen minden rendben volt. Ott tapasztaltam meg először, hogy baromira kell figyelni az evésre, az energiabevitelre, mert az egész galibát az okozta csupán, hogy nem vittem be elegendő kalóriát.

A többiek is ennyire figyeltek az étkezésre?

Nem. A két társ nagyon szeretett dumálni a pihenőknél, nem véletlenül merültek ki az expedíció későbbi szakaszában; ez is hozzájárulhatott ehhez. Én ebben nem is voltam partner. Először azt hitték, hogy távolságtartó ember vagyok. Pedig nem: egyszerűen úgy voltam vele, hogy majd este a táborverés után lehet dumálgatni, de ha napközben nem tankolom fel étellel a szervezetemet, az lesz az igazi pokol. Még kétszer fordult elő, hogy valahogy elszúrtam a reggelimet, és néhány szakasszal később éreztem, hogy úristen, nincs bennem hajtóanyag. De akkor már okosabb voltam. Addigra már hetven meg nyolcvan perceket mentünk. Tudtam: ezt a szakaszt ki kell még bírni, aztán magamba tömök mindent, amit csak tudok a tízperces pihenő alatt.

Igen, édességgel… Mondjuk, lemozogtad – nem kellett tartani az elhízástól!… Az a veszély nem állt fenn, hogy kifogytok az ételből, ha mondjuk a tervezettnél tovább tart az expedíció?

Szerencsére ez nem fordulhatott elő. Nyolcvannyolc fok húsz-huszonkét percnél, amikor tudtuk, hogy az út vége felé akár  be is szorulhatunk egy hosszabb viharba a platón, még felvettük az ún. emergency foodot, ami nekünk volt ott elásva, és ami hét napra elég lett volna. Azt is nekünk kellett előre kiszámolni még Punta Arenasban, hogy mennyi legyen a tömege és a tápértéke. Ezt aztán egy hónappal korábban telepítették oda. Amikor arra járt egy gép, igyekeztek olyan zászlót kitenni, hogy egyrészt észrevegyük, másrészt megadták ehhez a koordinátákat is.

» Hátráltató tényezők

A Facebook-oldaladon olvastam, hogy rögtön az elején lebetegedett, majd kicsit meg is sérült az egyik csapattárs. Ez mennyire volt idegőrlő számodra? Hiszen kitűztél egy céldátumot a befejezésre, ehhez képest rögtön némi lemaradással indult az expedíciótok.

Nem volt idegőrlő. Az lett volna idegőrlő, ha egy előre elkerülhető ok miatt csúszunk. De így tudtam vele kalkulálni, és azt mondtuk az expedícióvezetővel: bár benne volt, hogy előbb érünk be, mint a Scott-féle cél, de az út felénél már látszott, hogy nem; még azért is nagyon melózni kell, hogy a január tizenhetedikét tartsuk. Ebben a csapatban nincs több így együtt, mert a leglassabb vagy leggyengébb teve határozza meg a karaván sebességét.

Mondjuk számomra kicsit bizarr volt a célkitűzésed: ugyanaznap célba érni, mint egy olyan csapat, amelyből aztán mindenki odaveszett.

Ki volt Robert Scott?

Robert Falcon Scott (szül. 1868. jún. 6. Devonport, Anglia – megh. 1912. márc. 29. k. Antarktisz), brit tengerésztiszt és felfedező, a Déli-sark elérésére indított nevezetes, de balsikerű expedíció vezetője.

1910 júniusában indult el második Antarktisz-expedíciójára, amelynek célja (…) a Déli-sark elérése volt. 1911. október 24-én motoros szánokon, lovakkal és szánhúzó kutyákkal Cape Evansből indult el 11 emberével a sarkhoz vezető szárazföldi úton.

A motorok hamarosan felmondták a szolgálatot, a lovakat még a déli szélesség 83°30’ elérése előtt le kellett lőniük, majd onnan a kutyafalkákat is visszaküldték. December 10-én három, emberek húzta szánnal vágtak neki a Beardmore-gleccsernek.

December 31-ig hét embert kellett visszaküldeni a bázisra. Scott és négy társa 1912. január 17-én-18-án érte el a Déli-sarkot. A 81 napos vándorlástól elcsigázva, az ott talált bizonyítékokat látva keserű csalódással kellett tudomásul venniük, hogy Roald Amundsen egy hónappal megelőzte őket. A visszaúton a csapat valamennyi tagja életét vesztette.

(Forrás: Britannica Hungarica Nagylexikon 22 − 2014)

Igen, de mi ezzel megemlékezni akartunk róluk, tisztelegni az emlékük előtt, mert nagy teljesítmény volt elérni a sarkot. A visszafelé út az utókor felfedező sportolóinak is tanulságos volt, erről is sokat fogok mesélni a készülő előadásomon.

» Semmit sem hozhatsz el. Vagy mégis?

Na, így már érthetőbb. És ha már emlék! Amikor legutóbb interjúztam veled, beszéltük, hogy többeknek, például Pásztor Anna énekesnőnek hoztál le emlékbe követ az Everestről. Viszont úgy olvastam, hogy az Antarktisz Egyezmény alapján semmit sem szabad elhozni a kontinensről, mindent érintetlenül kell hagyni…

Ez a főszabály, igen. Amikor például láttunk egy meteorbecsapódást, teljesen fölösleges lett volna odamenni, mert semmihez sem nyúlhatunk. Azt majd ők lokálják valahol; aki akarja, megnézi, kivizsgáltatja, de ez az ő dolguk. Minden marad a helyén a Déli-sark-expedíció alatt.

Akkor most a fotókon, videókon kívül nincs is semmi kézzel fogható emléked?

Velem nem lehet kiszúrni! Ha én valamit hozni akarok, akkor hozok! A Déli-sark táblánál jól teletömtem az egyik termoszomat és az egyik kulacsomat hóval, jéggel. Ez szépen kiolvadt, és pici fiolákban fogom adni mindazoknak, akiknek úgy gondolom, hogy jó, ha kapnak ilyet. Most éppen azon dolgozunk, hogy találjunk tartós fiolákat. Az Everest köveivel azonos értékű emléktárgyak születnek majd így, hiszen a víz a délisark jegéből és havából származik, szintén igazi ritkaság.

Na, még egy kicsit vissza az expedícióhoz! Ugye azt is kiírtad a Facebookra, hogy az Antarktiszon csak két lehetőség van expedíció közben, ha megbetegszel: lábon kihordani és meggyógyulni, vagy föladni − ez utóbbi pedig nem opció. Ez azt jelenti, hogy gyógyszerekkel is felszerelkeztél?

Nálam is voltak gyógyszerek, ezt a Morten nevű expedícióvezetőt pedig úgy felkészítették a szervezők, hogy mindenre volt „válasza”. Ha lécet kellett szerelni, akkor lécet szereltünk, volt hozzá nyersanyag. Márpedig négyünkből hármunknak elrepedt vagy eltört a léce. Ha gyógyszer kellett, akkor annyi volt nála és nálunk, hogy más expedíciónak is jutott volna, ha kell.

» Ha kellett volna, behúzza a társát a célba

Ugye te eddig jellemzően magánzó voltál, másztad szépen a hegyeket. Most viszont kitűztél egy olyan határidőt, amit azért nem volt olyan könnyű tartani – és ehhez kaptál magad mellé két embert, akiknél kérdéses volt, hogy lesz-e baj.

Én már az elején láttam, hogy itt baj lesz.

Aha.

De nagyon reméltem, hogy nem lesz igazam, és túlizgultam a dolgot, hiszen a sarkvidék nekem is idegen terep volt. Hát nem. Úgy történt minden, ahogy láttam előre. Sajnos. Viszont ne felejtsük el, hogy én kosárlabdázó voltam!

Ezt akartam mondani! Milyen jó, hogy te csapatjátékos voltál, csapatsportot űztél!

Igen. Máskülönben feltehetően nem foglalkoztam volna azzal, hogy mi lesz velük. Akkor lehet, nem ajánlom fel az egyiküknek, hogy viszem a szánja felét. Az egója egyébként nagyon rosszul reagált erre, nem akarta engedni, de mondtam, hogy szuper, csak akkor gondolkozz el azon, mikor leszel evakuálva! Mert előbb-utóbb baj lesz, teljesen el fogsz fogyni. Márpedig én a fejembe vettem, hogy mindenkit beviszünk – nekem személyes kudarc lett volna, ha valakit evakuálni kell!

Megmondtam az embernek az utolsó másfél napban, hogyha összeesel, én beteszlek a szánomba és behúzlak. Te be fogsz érni! Mondta ismét, hogy az egója nem viselné el. Nem érdekel: ha ezen múlik, be foglak húzni. Erre azt válaszolta, hogy jó, ha viszont én esek össze, akkor ő is behúz engem. Mondom, ez nem fog megtörténni. Miért? Egyrészt nem esek össze, másrészt nem is bírnál behúzni, olyan gyenge vagy már. Ez nem esett jól neki… De hát ott már nem egymásnak bókolgattunk, hanem konkrétan egy feladat volt. Be. Fogunk. Érni. És beértünk!

Tartod a kapcsolatot ezzel a két emberrel?

Írogatunk, írogatunk. Ha valamelyiknek valami nagyon nagy baja lenne, és én tudnék segíteni, nyilván két napon belül oda utaznék repülővel a világ bármelyik tájára. Ha pedig innentől öt évig nem beszélnénk, utána is ott tudnánk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ennyi idő alatt kiderült, hogy nem véletlenül nem voltak köztünk kezelhetetlen konfliktusok.

» „A másik kettő nagyon örült, hogy beért. Én viszont…”

Milyen volt egyébként célba érni? Mint amikor az öttusázó Gulyás Michelle hullafáradtan átszakítja a célszalagot a párizsi olimpián?

Nem, nem, ez olyan, mint amikor Kemény Dénes behúzta a harmadik olimpiai bajnoki címet. Az Egyesült Államok ellen volt a pekingi döntő kétezer-nyolcban, úgy, hogy a nagyobb meccseket már előtte megvívtuk. Nálam is, az Everest megmászása után már nincs meg az az újdonság az eufóriához, ott sem a csúcson ért az érzés.

Ugyanakkor ez is egy erős visszajelzés volt, hogy na, ebben a felállásban is sikerült. Mondjuk a végén már tényleg kíméletlenül hideg volt. Elővettem a kamerát, mert rengeteg fantasztikus pillanatról maradtam le korábban, és most nem akartam lemaradni egyről sem. És bár addigra elvileg pontosan tudtam, hány másodpercig bírom vastag kesztyű nélkül, azért így is: az utolsó ujjpercnek a harmadára még nincs meg minden érzés, kicsit elfagyott. De ez is visszajön majd néhány hónap múlva. A másik kettő nagyon örült, hogy beért. Én három nap pihenés után olyan állapotban voltam, hogy gyerekek, akkor menjünk újra a starthelyre, és menjünk még egyet, az is sikerülne.

Neszmélyi Emil a Déli-sarkon

Elmondásod szerint azért is csinálod ezeket az extrém kihívásokat, hogy lássák, bizony a magyar ember is sok mindenre képes! Hiába síkság Magyarország nagy része, meg tudjuk mászni a Mount Everestet. Gondolom, a Déli-sark elérése is kiváltott belőled „némi hazafiságot”. 

Igen, nagy dolog, amikor a sarkvidéki világban megjelenik egy olyan ország, amelyikből nem nagyon szoktak ott járni, és Magyarország tipikusan ilyen. Mindenki arra számít egy kicsit, hogy majd mi leszünk a leggyengébbek vagy éppen nekünk nem sikerül, minket kell kimenteni. Ehhez képest már másodszor esik meg (Rakonczay Gábor expedíciója után – a szerk.), hogy a magyarok voltak a legerősebbek egyikei egy partvonaltól indult Déli-sark-expedíción. És innentől ez az elvárás. Bárki odamegy magyarként, neki ezt kell folytatnia, mert ha csak egyszer is evakuáltatja magát valaki, gyengítheti a mi megítélésünket is, a nemzeti megítélés tekintetében. A norvég szóló expedíciósok fele nem ért be ebben a szezonban, evakuálást kértek. Ez ebben a körben senkit nem érdekel, mert sokan beértek közülük és ők voltak az elsők a Déli-sarkon is, Amundsenék személyében. Két norvég elhasalt? Egy amerikai elhasalt? Nem számít, mert ugye közben mennyien célba értek! Mi viszont ebből a szempontból itt sikerre vagyunk ítélve.

» Az ügyvéd, az Antarktiszon is ügyvéd!

Nehéz volt az expedíció után visszarázódni az ügyvédi hétköznapokba?

Nem, mert én a Déli-sark felé menet közben is foglalkoztam az ügyfelekkel, továbbá az antarktikai Union Gleccser Táborban és Punta Arenasban is.

Micsoda?!

Bizony. Én vallom, hogy az ügyvéd, az Antarktiszon is ügyvéd. Ott volt nálam a műholdas router, Facebookon, WhatsAppon és Gmailen is elértek a munkatársak, ügyfelek. Ez további motivációt jelentett. Azért volt fontos a jó felkészülés, hogy még este is maradjon erőm az ügyfelekre. És még úgy is tudtam aludni tíz órákat, hogy rengeteg jogi problémát oldottam meg lefekvés előtt.

Igen, akartam is kérdezni, hogy tudtál-e jól aludni.

Minden nap, egyetlen kivétellel. Én egyébként is ritkán alszom rosszul. Egyszer borult fel mindez; akkor közel voltam ahhoz, hogy káromkodjak. Az az íratlan etikett, hogyha látsz egy sátrat menetközben, ahol valaki alszik, akkor ahhoz száz méternél közelebb nem mész. Kikerülöd.

» Éjszakai betolakodó

Egyszer csak valaki bejött a sátraink közé, a vége előtt öt nappal, hajnali háromkor. Ez azt jelenti, hogy jó eséllyel bajban van, mert egyébként száz méternél távolabb kell maradnia a sátraktól a haladása közben. Azt mondta spanyolul: „Hola!” Erre felébredtünk, az expedícióvezető rögtön kilépett a sátorból, hogy mi a baj − a másik sátorban halljuk, hogy mocorognak, ők is felkeltek, hátha baj van. Kiderült, hogy egy őrült spanyol toppant be közénk a mínusz harminc fokban, szó szerint, egy óceánt átevező srác, aki szólóban nyomta a Déli-sark-expedíciót. Mondta, hogy még fagyási sérülései is vannak meg kifogyott a kajából. Kaját nem kért, csak videót akart készíteni arról, hogy ennyi nap után végre találkozik valakivel… Hajnali háromkor, verőfényben…

Hát nem kaptunk röhögőgörcsöt. Már azon gondolkoztunk, hogyha megtalálnánk őt, amikor alszik a sátrában, visszaadnánk-e neki a kölcsönt, de nem tettük meg, pedig lett volna rá lehetőség. Egyébként utána a célban megismerkedtünk. Nagyon jó srác, csak elfelejtette a protokollt. Jól kiszúrt velünk, mert utána már nem tudtunk visszaaludni egy vagy másfél órán át, és napközben nagyon hiányzott az a kimaradt alvás. Egyébként bocsánatot is kért a Déli-sark táborban − mindenképpen emberi társaságra vágyott hajnali háromkor…

Egyébként hány éves korig lehet még csinálni ezeket az expedíciókat?

A hegymászást mondjuk harmincöttől ötvenötig ideális, de vannak kivételek. Az exploring kor (ameddig a Déli-sark-expedícióhoz hasonló kihívásokat lehet csinálni – a szerk.) optimálisan harminc-harmincöttől olyan ötvenöt-hatvanig van, de itt is vannak kivételek. Mert a távleküzdésnél leginkább az számít, hogy milyen fitt vagy. Volt, aki hetvenéves korában is ezt tolta. A hatvanéves expedíciós társunkkal sem lett volna gond, amennyiben felkészül. Ha kért volna tőlem egy edzéstervet, amit hajlandó kompromisszumok nélkül elvégezni, akkor olyan állapotban lett volna, mint én. Csak hát volt egy csomó üzleti ügye meg túl is értékelte a felkészültségét, a korábbi, tényleg remek teljesítményeiből kiindulva.

A felfedező Grand Slamből immár csak egy állomás hiányzik: az Északi-sark.

Ami aztán lehet, hogy nem is fog összejönni. Elképzelhető például, hogy már soha nem lesz olyan a jég, hogy el lehessen indulni. Az elmúlt hét évben kétszer volt olyan jég, hogy mehetett volna az expedíció, de a norvégok, politikai okokból, mindkétszer meghiúsították az indulást. Én úgy vagyok vele, hogy semmiképp sem lesz hiányérzetem, ha nem indulhatunk el. Valahol még szép is, hogy nem csak rajtad múlik. A hétköznapjaimban ügyvédként a törvények is csomó mindenben relatív biztonságot adnak az ügyeim megoldása közben. A peres ügyeinkben megvan a forgatókönyv, itt meg az van, hogy ki tudja, mi lesz? Adtam ennek a záró projektnek három évet. Minden február környékére csúcsformában kell lennem, szponzorációval rendben kell lennem, indulásra készen kell állnom. Készen is fogok állni.

És ha az is megvan, akkor mi lesz?

Mindig azt mondom viccesen, hogy utána majd elköltözöm a holland mélyföldekre, és hegyet se lássak. Van szponzori megkeresés, hogy egy harmadik Everest mászást is sikerre vigyek, mondtam, hogy erről még korai beszélni. Mondták, hogy a palackos sportos változatban a három sikeres csúcstámadás magyar csúcs lenne! Számukra szponzorként az komoly támogatást érő lenne!… Azért azt később megfontolom.

» A magánélet-sport egyensúly

Nálam nagyon fontos, hogy a munka ne sérüljön és ne kelljen kompromisszumokat kötnöm. A magánélet sem omolhat össze, mint sok hivatásos sportolónál, aki annyit mászik, hogy nincs magánélete. Ha nem volna műholdas kommunikáció, akkor egyébként nem a sportot választanám, hanem a hétköznapokat, mert ott más emberek életéért úgy felelek ügyvédként, tanácsadóként és vállalkozóként, hogy ők belém fektették a bizalmat, azt meg kell szolgálni. Ennek így mind együtt kell működnie.

Ha sikerül, és az Explorer’s Grand Slam teljesítői között valamelyik erős kategóriában ott lesz a magyar zászló, akkor életemben először lehet, hogy elégedett leszek. Alapvetően nem érzem azt, hogy ezek a teljesítmények engem elégedettséggel kellene, hogy eltöltsenek, bár kifejezetten elégedetlen sem vagyok. Előadásokon már van, amikor érzek elégedettséget, mert úgy látom, hogy átment valami plusz a közönségem számára, amit a hétköznapokban is használni tudnak. Ha meglenne az Északi-sark is, akkor végre egy sportteljesítmény után is ezt érezhetném! 

Ferkai Marcell

Grétsy László öröksége kommentátorként

Grétsy László öröksége kommentátorként

Ha nyelvhelyesség, akkor Grétsy László és az Álljunk meg egy szóra! Most, hogy a legendás tévéműsor másik szereplője, Vágó István után a Tanár úr is itt hagyott bennünket, egy kicsit nyelvészkedjünk! Mert én kommentátorként mindig törekedtem arra, hogy lehetőség szerint VALÓBAN „magyarul” beszéljek!

Őszinte leszek: bár korom alapján minden lehetőségem megvolt rá, sohasem néztem az Álljunk meg egy szóra! című „nyelvművelő” műsort… Ettől függetlenül Grétsy Lászlót én is nagyon tiszteltem. Volt is abban valami felemelő, hogy amikor rákerestem egy, a sportközvetítésekben gyakran elhangzó kifejezésre, a Google megoldásként egy Grétsy-szakcikket dobott ki válaszul!

De még mielőtt eljutnánk oda, gyorsan „elhadarom”, hogy a DIGI Sport előtt az Aréna 2000 Kiadónál dolgoztam – többek között lektora lehettem Csurka Gergely A nemzet aranyai című könyvének −, és már ott sok olyan finomságot tanultam a rutinosabb kollégáktól, amiknek nemcsak újságíróként, hanem kommentátorként is hasznát vehettem.

  • Vonatkozó névmásként ne azt írjam, hogy „melyet”, hanem „amelyet”, hiszen a „melyet” kérdőszó – tanította Gombkötő Roland.
  • A focista nem „egészségügyi”, hanem „egészségi” okokból hiányzik a keretből, mert az egészségügy, az a Horváth Ágnes (hát igen, ez rég volt, hol van már Horváth!) – figyelmeztetett Kormanik Zsolt.
  • Nem „bekapta” a gólt, csak „kapta”, mert bekapni a zsemlét szokás – hívta fel rá a figyelmet T. Szabó Gábor.

» Mikor van „idejekorán”?

Az arénás főnököm, Ládonyi László (Isten nyugosztalja!) pedig arra mutatott rá, hogy helytelenül használtam az idejekorán kifejezést.

Már nem találom a forrást, úgyhogy az emlékeimre hagyatkozom, amikor azt állítom, hogy épp egy Grétsy László-interjúban került elő, és a Tanár úr talán Boross Péterre hivatkozott, hogy ha a(z akkori) miniszterelnök is helytelenül használja az idejekorán kifejezést, akkor nem lehet, hogy ehhez kéne igazítani a definíciót?

Mert bizony ez egy széles körben helytelenül használt szó.

Az idejekorán NEM azt jelenti, hogy „TÚL KORÁN”. Hanem azt, hogy „A KELLŐ IDŐBEN, NEM KÉSVE, ÉPP JÓKOR”.

Ha én két hét múlva Mallorcára utazom (mi sem egyszerűbb…), és már most, két héttel előbb elkezdek készülődni, csekkolom az útlevelet, stb., akkor én IDEJEKORÁN cselekszem. Még időben, nem ellébecolva a dolgokat.

» „Rögzített játékhelyzet”?

„Megkérhetlek, hogyha már egyszer te közvetíted a meccset, akkor ne mondd azt, hogy rögzített játékhelyzet? Legyél te az egyetlen a riporteri mezőnyből, aki azt mondja, hogy pontrúgás vagy szögletrúgás!” – kérte 2011-ben, a DIGI Sport Kibicek című műsorában Megyesi Gusztáv Lévai Ferenctől, a Sturm Graz–Videoton BL-selejtező kommentátorától. (Feri amúgy megfogadta a tanácsot.)

És valóban, a szögletre, szabadrúgásra szinte mindenki rögzített helyzetet mond, pedig a labda valójában semmivel sincs rögzítve.

Erről magam is beszélgettem anno Megyesivel, illetve az Élet és Irodalom-főszerkesztő Kovács Zoltánnal. Elmondtam, hogy nekem a pontrúgás sem tetszik annyira, hiszen amíg a tizenegyest és a középkezdést valóban egy pontról, a tizenegyespontról rúgják, a szabadrúgást például már nem.

De hogy mennyire nem egyértelmű a sztori, jól mutatja Ambrus Tamás kommentje: 

„Érdekes téma. Van egy játékvezető, aki a kispályás bajnokságban, ahol mi is játszunk, a sporik főnöke. Kb. egy éve kifejezetten megkért, hogy ne pontrúgást mondjunk a közvetítéseknél, mert a szabálykönyv szerint is fociban két ilyen van csak, a kezdőrúgás és a 11-es. A többinél a rögzített szituáció is a helyes kifejezés. Azóta ehhez tartom is magam, mert abszolút igaza van. A »rögzített« nem azt jelenti, hogy szó szerint oda van ragasztva vagy varrva valamivel, hanem szabadabb értelmezésben azt, hogy a labda nem mozog, egy helyben áll. Úgyhogy szerintem ez a leginkább elfogadható és emberi fülnek is akceptálható.”

Én a magam részéről „állított labdás helyzet”-et mondok közvetítésekben. Ez magyarul van, és még le is fedi a szögletet, a büntetőt, illetve a szabadrúgást.

Más kérdés persze, hogy érdemes-e egyáltalán újítani.

A DIGI Sportnál Egri Viktor próbálkozott azzal, hogy ötös helyett kis téglalapot, a tizenhatos helyett pedig nagy téglalapot mond. A nézőket ez zavarta, nekik az ötös az ötös, és gondolom, a szöglet is rögzített helyzet.

Akár helyes, akár nem.

(Tényleg csak zárójelben: ha belegondolunk a kapufa sem fából van ma már fociban, mégis kapufát kiáltunk.)

És akkor így jutottunk el Grétsy László élvezetes szakcikkéig.

» Mondhatjuk-e azt, hogy „odavágó”? Van-e ilyen szó?

„Válaszomat annak elismerésével kell kezdenem, hogy olvasónk érvelése ésszerű, megalapozott.

Voltaképpen értelmező szótárunk is neki ad igazat azzal, hogy bár ’odacsap’ jelentésű odavág címszó van benne, főnévi, illetve melléknévi értelmű odavágó szó nincs. Visszavágó azonban létezik, s ennek jelentését a szótár a sportnyelvi használatra utalva a következőképpen adja meg: ’két versenyző, csapat közti második (verseny, mérkőzés), amelyen a vesztes visszavághat’.

Csakhogy a nyelv örökösen változik, s esetünkben éppen e változás egyik mozzanatát figyelhetjük meg. Formailag még csakugyan nincs odavágó szavunk, de valójában már van, csak a Magyar értelmező szótár megírása idején még nem érlelődött meg annyira, hogy a szótár készítői önálló címszóként szerepeltessék a 2003-ban megjelent kötetben.

A visszavágó szerencsés csillagzat alatt született, mert a múlt század harmincas éveiben neves sportújságírók kezdeményezésére számos idegen sportműszót sikerült magyarosítani.

Akkor lett a dribliz igéből cselez, a backhand szóból fonák, az ofszájdból les, a plansból pást, s a francia revans (vagy reváns) szóból legalábbis a sportnyelvben visszavágó.

Elismerem, nem valami sikerült szó az odavágó, mert érződik rajta, hogy főleg a visszavágó vonzására, annak párjaként került bele a nyelvhasználatba, valahogy úgy, mint Pilátus a krédóba. De belekerült, s ez ellen egyrészt nem tehetünk semmit, mivel már csakugyan a sportnyelv szerves része, másrészt pedig nem is kell tennünk, mert az elsővel vagy a rangadóval való helyettesítése nem is mindig lehetséges.

Csupán néhány újságcikkcím, szemléltetésül: „Szerdán odavágó, április 30-án visszavágó”; „A 105-105-ös »odavágó« után a visszavágó is káprázatos volt”; „Visszavágó vagy újabb »odavágó«?” stb. Mindezeknek a címeknek szinte nélkülözhetetlen mozzanata az odavágó- visszavágó párhuzam. Olvasónk maga is „oda-visszavágós sporteseményekről” ír, s ezt szinte mindenki érti is.

Nem kétséges: az odavágó szó a sportnyelvben már kivívta az életben maradás jogát. Sem elegendő okunk, sem jogunk ezt megtagadni tőle.”

» Alanyok, állítmányok

De ezek még csak apróságok, az alany-állítmány egyeztetés sokkal fajsúlyosabb téma!…

Az Aréna 2000-nél gyorsan a fejembe verték anno, hogy az angollal (ahol egy sportcsapathoz a „They”, vagyis az „Ők” társul) ellentétben a magyarban egy csapat mindig egyes szám.

Tehát NEM írhatom a Juventusra, hogy „jó formában vanNAK”, kivéve ha előtte valamivel (mondjuk egy odabiggyesztett „a torinóiak”-kal) feloldottam („ami a Juventust illeti, a torinóiak jó formában vannak” – ez tehát már helyes!).

Azért pedig valószínűleg pénzbüntetés járt volna, ha megjelenik valamelyik kiadványunkban, hogy „A Fradi, AKI”. NEM! Helyesen: „A Fradi, AMELY”!!!!

Mindezt a beszélt médiába átnyergelve is próbáltam magammal vinni.

Amikor viszont a közelmúltban azt láttam, hogy immár az írott sajtóban is egyre többször lehet olvasni olyanokat, hogy „Djokovics és Federer vívjÁK a döntőt”, és a nyelvi finomságokra szintén fogékony exkollégám, Edvi László is arról érdeklődött nálam, nem lehet-e, hogy mi maradtunk le valamiről, és valójában itt is megváltozott a szabály,…

(Mert bizony van ilyen: sokáig a „BÚÉK!” helyesen „B.ú.é.k!” lett volna leírva. De mivel mindenki „BÚÉK”-ot írt, a helyesírási szabályzat készítői beletörődtek ebbe, és mostanra legálissá vált a „BÚÉK!”; immár a helyesírási szótár szerint is helyes, ha így írjuk.)

…szóval akkor írtam Mosolygó-Marján Erzsébet korrektornak, és nagy megnyugvás volt a válasza, amely szerint maradt minden a régiben, szó sincs arról, hogy évek óta helytelenül fogalmaznék a közvetítésekben.

Úgyhogy búcsúzóul, népnevelő jelleggel jöjjön néhány helytelen, illetve helyes mondat!

Helytelen: Az iskolában még Kati és én VOLTUNK a HANGADÓK.
Helyes: Az iskolában még Kati és én VOLTAM a HANGADÓ.

Helytelen: Az olasz válogatott remekelt az Eb-n, így megérdemelten hódítottÁK el a címet.
Helyes: Az olasz válogatott remekelt az Eb-n, így megérdemelten hódítottA el a címet.

Helytelen: Djokovics és Federer vívjÁK majd a döntőt.
Helyes: Djokovics és Federer vívjA majd a döntőt.

Helytelen: A hazaiaknak nagyon nehéz DOLGA van.
Helyes: A hazaiaknak nagyon nehéz DOLGUK van.

Éjszakai közvetítés, avagy hogyan marad ébren a kommentátor?

Éjszakai közvetítés, avagy hogyan marad ébren a kommentátor?

„Este van, este van: kiki nyúgalomba” – írta Arany János a Családi körben. Hát, a kommentátor sok esetben nem aludhat este. Sőt, csúcsra kell járatnia magát… Praktikák, rémtörténetek − happy enddel.

Azt hallottam, hogy a fiatalok már inkább megnéznek egy vlogepizódot, ahelyett, hogy elolvasnának egy hosszú írást ugyanarról. Úgyhogy itt a videós verzió: az ifjak kattintsanak/koppintsanak bátran (aztán majd várom vissza őket szeretettel!!!), a többieknek pedig kifejtem írásban, amit elmondtam a YouTube-videóban!

» Always Coca-Cola? Nem, de néha sajnos muszáj…

Emlékszel még, amikor Cristiano Ronaldo a 2021-es Európa-bajnokság egyik sajtótájékoztatóján teátrálisan arrébb tolta a torna egyik főszponzorának számító Coca-Cola két palackját? Egyetértek a portugál üzenetével: a kóla tényleg egészségtelen. Mégis, néha életet, vagy legalábbis állást menthet. Mert lehet, hogyha Dong Lu legurít néhány pohár kólát, akkor nincs szerződésbontás…

Dong Lu volt az a kínai (szak)kommentátor, aki 2015-ben egész egyszerűen elaludt a Real Madrid−PSG Bajnokok Ligája-meccs közvetítése közben. És bár a vezető kommentátor próbálta elnyomni a kolléga szuszogását, az így is jól hallhatóan kiment adásba.

Mivel helyi idő szerint hajnali 3:45-kor kezdődött a meccs, nem nehéz együttéreznünk a férfival, akitől meg is vált a tévétársaság.

Szóval, amikor az ország az igazak álmát alussza, néhány kommentátor azzal keresi a pénzét, hogy – tilos elaludnia… Szerintem többségünk nem szívesen cserélne a kamionsofőrökkel, akik sokszor éjszaka vezetnek, de ők legalább megállhatnak hunyni egy keveset, ha már nagyon közel az elbóbiskolás.

A szpíker ilyet nem tehet.

» Mit iszol? És főleg: mibű’?

(Sajnos) NEM fizetett hirdetés következik: egy közvetítés számomra elképzelhetetlen a Contigo termosza nélkül.

A Contigo csodatermosza elengedhetetlen egy kommentátor számára

Miért? Régi parám, hogy egy óvatlan mozdulattal feldöntöm a poharamat, és eláznak a jegyzeteim a kommentálás kellős közepén. Ez a termosz viszont 100%-osan csöpögésgátló: hiába dől fel, nem jön ki belőle egy csepp folyadék sem. Ugyanakkor egyetlen gombbal oldódik, vagyis ha közvetítés közben megszomjazom, elég megnyomni egy mozdulattal, és már dől is belőle az isteni nedű.

Ismerek olyan kollégát, aki sohasem vitt be magával folyadékot a kommentátorfülkébe – szerintem ez rettentő veszélyes, de hát ugye: ahány ház!

Én egyébként a nagy kávébarátok táborába tartozom: napi 5 presszókávé is lecsusszan. Persze van, aki fél attól, hogy a kávé egészségtelen. Én akkor nyugodtam meg ez ügyben, amikor volt szerencsém néhány percet beszélgetni felvétel előtt Szendi Gáborral, és ő elmondta nekem, hogy a kávé nemhogy nem egészségtelen, ilyen mennyiségben konkrétan még egészséges is. Márpedig neki hiszek, elvégre az egész élete arról szólt, hogy szembe ment a forgalommal, és megcáfolt hiedelmeket. Szóval ha ő is azt mondja, amiről most már egyre többet cikkeznek, akkor lehet, hogy itt nemcsak egyfajta kávélobbi van, hanem esetleg tényleg jól járunk a kávéfogyasztással!

Esti közvetítésnél viszont engem csak a kóla (fél literrel általában már túl tudtam élni egy éjszakai kommentálást) volt képes ébren tartani – bocs, Cristiano!

» Gundel Takács Gábor esete a síugrással és a fáradtsággal

Szóval ilyenkor kommentátorként ott ülsz kiszolgáltatottan. A LifeTV Összezárva Hajdú Péterrel című műsorában Gundel Takács Gábor elmesélt egy történetet, ami kellőképp érzékelteti, mennyire kiszolgáltatottan…

Gundel Takács Gábor

Egyszer elaludtam közvetítés közben… Nagyon fáradt voltam… Rádióztam, tévéztem, három kisgyerek.

Síugrás volt, kérem szépen. Az történt, hogy kikászálódott a fickó a sánc tetejére. Ott leül, hogy összeszedje a bátorságát. Szóval kiült a fickó, és én elmondtam, hogy ő a finn xy, aki az előző versenyen tizenkettedik lett, és tavaly ilyenkor a Világkupán… És ő még mindig ott készülődött.

Ezen a ponton én elaludtam. Arra riadtam föl, hogy valaki repül a levegőben. Infarktusos állapot volt, mert nem tudtam, hogy ez kicsoda, nem tudtam, hogy hányadik ember azóta, hogy elaludtam. Páni félelemben néztem, hogy érjen már le, és írják már ki, hogy ez kicsoda.

Leért, és kiderült, hogy ez ugyanaz a fickó volt… Annyira fáradt voltam, hogy azalatt, amíg ő lecsúszott, és elugrott, tehát valóban pár másodpercről beszélünk csupán, olyan mélyen elaludtam, hogy nem érzékeltem, mennyi idő telt el!

Fönt elmondtam, hogy ő kicsoda, és lent elmondtam, hogy nyolcvankilencmétert ugrott. Közben pedig elaludtam. Senki sem jött rá!”

» Egy, csak egy legény van talpon ébren a vidéken

A szép emlékű SportKlubnál megesett, hogy végigközvetítettek egy Copa Américát, magyar idő szerint éjszakába nyúló meccsekkel, sok esetben ráadásul stúdiós körítéssel. A sokadik napon egyszer csak a szerkesztő elaludt, és hirtelen felriadt arra, hogy éjszaka van – minő meglepetés I −, nagyban megy a mérkőzés, amit szerkeszt – minő meglepetés II −, és hogy rajta kívül a vezérlőben mindenki, de tényleg mindenki alszik…

Ezzel csak az volt a baj, hogy a feliratozó is aludt, márpedig ennél a tornánál nem volt „gyári” meccsfeliratozás, vagyis Budapestről tették fel az eredményjelzőt a képre.

Még szerencse, hogy maga a kommentátor, Léderer Ákos ébren volt, és lelkesen mondta a magáét, közvetítette a mérkőzést.

Léderer Ákos

A szerkesztő „Gundel Takács Gábor-helyzetben” találta magát, és ijedten szólt rá az ún. utasítón keresztül Léderer fülére:

− Ákos, ugye nem változott az eredmény?

Hiszen ha született volna néhány gól, az bizony nem lett volna átírva a képernyőn, az eredményjelző feliraton. Szerencséjük volt: egyetlen gólt sem aludt át a brigád…

Mielőtt nagyon pálcát törnénk felettük, hangsúlyoznám még egyszer: itt folyamatosan éjszaka kellett dolgozni, és nappal aludni. Erre rendkívül nehéz átszoktatni a szervezetet.

Úgyhogy folytassuk azokkal, akik viszont (valamennyire) kénytelenek voltak hozzászokni mindehhez – a sok-sok Australian Open és US Open-közvetítéssorozat miatt.

» Eurosport-praktikák éjszakai tenisztornák esetén

A tenisz Grand Slamek otthona immár évtizedek óta az Eurosport. Az ausztráliai torna különösen kegyetlen műfaj, hiszen ahogy Szántó Petra is kiemelte, hajnali 1-től dolgoznak fél 8-fél 9-ig, illetve fél 9-től kora délelőttig. Még az a szerencse, hogy teniszmeccseken nem szokás a labdamenet közben beszélni, és sokszor eltelik 1-2 perc, amíg valóban van értelme mondani valamit. Sőt, vannak rövid reklámszünetek is! Tehát belefér akár egy pici elbóbiskolás is. De tényleg csak egy pici!

Jöjjenek akkor az Eurosport-túlélőstratégiák, még 2012-ből!

Szabó Gábor: „Szerintem ezt így még senki sem mondta ki, de minden gond nélkül lehet alva teniszt közvetíteni. Simán volt már olyan, hogy labdamenet közben álmodtam is. Fiatalabb koromban már kinyitottam a szememet, amikor szerválnak, de mostanra megtanultam, hogy balgaság. Ehelyett kivárhatsz, hátha az első szervát beleütik a hálóba, mert annak jellegzetes hangja van. És ha belement a szerva a hálóba, akkor még nem kell kinyitnod a szemedet. Akkor még van tíz másodperc alvás. Amikor megütötte a második szervát, akkor sajnos már ki kell nyitni.”

Szántó Petra: „Este tizenegykor szoktam kelni…”

Szántó Petra és Szabó Gábor

Varga Ákos: „Nem fekszem le. Sofőr mesélte nekem, hogy a legjobb ébren tartó, az a szotyizás. A reklámszünet elég tud lenni egy fél almára, úgyhogy enni kell.”

Buzás Gábor: „Három éjszaka sznúkerezés, és tökéletesen átállok. Megiszok egy fekete teát, az elég pár órára. Általában szokott lenni egy tízperces holtpont, valami unalmas meccs közepén, amikor majdnem elalszom − de hát végül csak nem alszom el!”

» Amikor én aludtam el kis híján…

Nekem, ahogy már írtam, nincsenek ilyen praktikáim: kóla, aztán az imádkozás. Esetleg felállok közvetítés közben. Illetve: én sem merek lefeküdni: ha mondjuk hajnali 5-kor kezdődik egy közvetítésem. Inkább valahogy kibekkelem az éjszakát, mintsem lefeküdjek koraeste, és felébresszen a telefonom valamikor hajnalban. Mert mi van, ha nem ébreszt fel?

Szerencsére sosem aludtam el közvetítés közben, igaz, egyszer majdnem. Az erről szóló TikTok-videóm az egyik legnézettebb a csatornámon.

Egy Libertadores-kupa-meccsre osztott be a főszerkesztő: Garcilaso−Nacional, magyar idő szerint hajnali 3-as kezdéssel. A vendégcsapatról értelemszerűen hallottam, hiszen az egyik legnagyobb múltú uruguayi klubról beszélünk, még azt is tudtam, hogy ott vezet le a fantasztikus Álvaro Recoba.

De azt, hogy a világon (egész pontosan: Peruban) létezik egy Garcilaso nevű csapat, na, arról viszont itt értesültem. Hamar kiderült, hogy a meccset a tengerszinthez képest 3400 méter magasan fogják lejátszani, ahol már elég ritka a levegő. Ez pont az a helyzet, amihez ha ott élsz, hozzá vagy szokva. Ha viszont vendégcsapatként kell ilyen körülmények között futballoznod, akkor jó eséllyel már a 20. percben nem fogsz levegőt kapni.

Amikor majdnem elaludtam éjszakai közvetítés során

Az idősebb játékosait (köztük Recobát) elővigyázatosságból el sem vitte magával a Nacional. Fiatalok játszottak helyettük, akik nem voltak ügyetlenek, de hát küzdöttek az elemekkel. A hazaiaknak nem voltak akklimatizációs gondjaik, cserébe a Garcilasót – ahogy arra hajnalok hajnalán rá kellett döbbennem – kifejezetten ügyetlen játékosok alkották.

Az eredmény: egy szinte értékelhetetlen futballkabaré.

Tényleg nem tudom, hogyan voltam képes ébren maradni. Mondhatni, néha arra riadok fel legszebb álmomból, hogy annak idején egyszer majdnem álomba szenderültem…

» Milyen az éjszakai közvetítés minősége?

Nekem este 11-kor mintha valamit elvágtak volna. 23 óra után mindig azt éreztem, hogy már nem fog az agyam. (Beszéltem több kollégával, és nekik is hasonló tapasztalataik voltak.) Az onnantól már robotpilóta-üzemmód. Tehát gépiesen mondom, hogy mi történik, olvasom a jegyzeteimből a háttér-információkat – de nagyjából ennyi. Pedig a kommentálásnak szerintem pont az a lényege, hogy valami eredetit mondjunk. Valami szellemeset. Hát, ez teljesen sansztalan volt számomra éjszaka.

» Filmszínészet hajnalban

Sokszor eszembe jut, hogy egyes filmekben épp egy hosszúra nyúlt forgatási nap legeslegvégén, hajnalok hajnalán jutnak el valamelyik kulcsjelenet rögzítéséhez. Micsoda fantasztikus teljesítmény, amikor egy színész éjszaka képes előrántani a csúcsformáját.

Reggel hatkor kellett felvenni – mesélte például Szamosi Zsófia A martfűi rém című film egyik jelenetének forgatásáról Varga Ferenc Filmklub Podcastjában. Este hattól reggel hatig tartott volna az egész forgatás, de aznap a munkaidő elején elromlott a kamera. Martfűről fel kellett jönni Pestre, kicserélni a kamerát, tehát három-négy óra csúszásba került az egész forgatási nap.

Ez volt az utolsó jelenet, ami ki volt írva arra a forgatási napra, és a gyártás csak egy órányi túlórát engedélyezett. Úgyhogy egy beállításból, villámgyorsan kellett felvenni – még volt is szó arról, hogy lesz pótforgatása, de aztán nem jutott rá pénz.”

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Beszélned kell, úgy, hogy igazából nincs miről beszélni. Például mert akkora a köd, hogy nem látszik semmi a focimeccsből. Vagy mert kampánycsend van. Megtörtént esetek jönnek.

Id. Knézy Jenő, Szántó Dávid, Zelinka Ildikó, Pásztory Dóra. Sportriporterek, akik vettek részt választási műsorban.

De miért szeretik más szerepkörökben kipróbálni a sportriportereket? Egyrészt mert egy kommentátor sok adattal dolgozik nap mint nap. Aztán: gyorsan kell, hogy vágjon az agya. Ráadásul egy (akár rádiós) sportriporter elképesztő óraszámot tölt élő adásban, gyakorlatilag bármilyen helyzetből ki tud jönni, és talán emiatt egy sportriporter rengeteget képes beszélni akkor is, ha nem történik semmi!

„Melyik politikai újságíró beszélhet sok ezer órát élőben? – tette fel a nagy kérdést Bárdos András Komlósi Gábor Sportpálya című műsorában, majd így folytatta: – Kimész egy meccsre, és hosszabbítás van. Rádióban. Nem olyan egyszerű kilencven perc után még tizenöt percet beszélni. Abban a tizenöt percben semmi sem történik, sőt, az én időmben a hosszabbítás előtt még bementek a játékosok az öltözőbe. Ha nem vagy fölkészült, nem tudod végigbeszélni. A nem sportos kollégáknak sokkal nehezebben adatik meg ilyen mennyiségű próbálkozási lehetőség. Én mindennap legalább 10-20-50 percet beszéltem élőben a rádióban. Aki sok ezer órát beszél élőben, történhet bármi, nyilván nem jön zavarba semmilyen helyzetben.”

Ettől még történelmi tény, hogy a magyar választási műsorok legnagyobb kihívását egy nem sportriporter oldotta meg. Még 2010-ben történt, hogy a szavazóköröknek 19 órakor kellett volna zárniuk, de úgy határoztak, aki este hét óra előtt beállt a sorba, az szavazhat! Majd 19 óra előtt pár perccel az a döntés született, hogy a kampánycsendet meghosszabbítják, amíg az utolsó választó le nem adja a voksát. Vagyis hosszú időn keresztül úgy kellett elemző műsort csinálni a köztévében, hogy nem lehetett érdemben elemezni, hiszen még mindig tartott a kampánycsend.

Süveges Gergő pedig ezt emlékezetes módon oldotta meg – ahogy a comment.com írta, lényegében egy stand up comedy-vel reagált.

Egyébként az abszurd helyzet a hivatásos stand uposokat, például Beliczai Balázst is megihlette, aki tökéletes Kéri László-hangutánzással adta elő az alábbi, képzeletbeli párbeszédet:

– Vendégünk Kéri László politológus, kérem elemezze a helyzetet, de ne felejtse, egyetlen párt vagy politikus nevét sem mondhatja ki!

– Ööööö, a Fide… a Fidel Castro most nem indult a választáson, de a Jobbik… a jobbik lábam nagyon fáj. Ami nagy meglepetés, hogy az elempé… az elem például kiesett a távirányítómból.

Egyszóval az ilyen „beszéljünk sokat, amikor semmi érdemleges nem történik” nehéz műfaj, ha viszont valaki felnő a feladathoz, akkor még sokáig emlegetik. Én is hosszasan beszéltettem 2009-ben Faragó Richardot (a Komlósi Oktatási Stúdió tanulójaként őt választottam alanynak az egyik kötelező interjús feladatnál) egy kilenc évvel korábbi közvetítéséről.  

2000 novemberében ő volt a kommentátor a Macedónia–Magyarország válogatott meccsen, ami csupán 45 percig tartott, hisz szinte végig tejfölköd volt, és úgy kellett „közvetítenie”, hogy semmit sem látott a mérkőzésből.

Aztán magam is a riporteri pályára kerültem, és egyszer a saját bőrömön érezhettem, milyen is ez. 2015. december 3-án a Carpi–Vicenza Olasz Kupa-meccs teljes ködben ment végig. De az még hagyján…

Szokás szerint négy-öt perccel az eredeti kezdési időpont előtt kapcsoltak ki hozzám. Ekkor az történt, hogy elkezdtem beszélni, elmondtam, amit mindenki látott: hogy szinte semmit sem látni. Aztán a játékvezető kijött, maga köré gyűjtötte a két csapatkapitányt, kínos lassúsággal eltotyogtak a kezdőkörből az egyik kapuig, majd a másikig – utána pedig bement mindenki az öltözőbe.

Perceken át úgy kellett beszélnem élő adásban, hogy azt sem tudtam, lesz-e egyáltalán meccs. Kisvártatva jött a hír: lesz, negyedóra múlva.

Vagyis összességében 20 percet beszéltem a nagy semmiről.

És az az igazság, hogy 11 év alatt talán egyszer sem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint akkor. Itt aztán bármit mondhattam, nem kellett betartanom a Vitray-tanítást, hogy nem szabad versenyezni a képpel, elvégre azon a képen olyan túl sok minden nem volt látható, nem tudtam elvenni a látványból…

Íme, néhány „szemelvény”: