„Minden idők leggyengébb szerepléseiben mindenhol ott a nevem”

„Minden idők leggyengébb szerepléseiben mindenhol ott a nevem”

Tóth Imre a magyar vízilabda egyik művésze, ösztönös zsenije volt. Mégis, a válogatott sikerek messze elkerülték őt. Vitray Tamás Megint mesélek… című műsorában erről és a tudásátadásról is faggattam őt.

» Egy kis szubjektív visszaemlékezés

Mindig érdekelt a magyar férfivízilabda-válogatott „szabályt erősítő kivétele”. Mert ugye szinte csak sikerkorszakok voltak. Mondom, szinte. A nyolcvanas években viszont a válogatottal Eb-n és vb-n is megesett, hogy be kellett érnie a 9. hellyel…

Ezen felbuzdulva készítettem interjút a mindezt átélő Tóth Imrével. Bár konkrétan a nyolcvanas évek kínjaira ő sem tudott magyarázatot adni − legfeljebb annyit, hogy a kelleténél valószínűleg több volt a zseni a csapatban −, így sem bántam meg az interjút.

Úgy érzem, sikerült megrajzolnom a (mini)portréját Kásás Tamás egyik nagy elődjének, a magyar vízipóló egyik igazi művészének, aki a ’86-os madridi vb-n például négy olaszt szédített egyszerre a cseleivel.

» Néhány életrajzi információ Tóth Imréről

  • 228-szor volt válogatott
  • karrierje végén két bajnoki címet szerzett a Domino-Honvéddal és játszott az Olympiakosz elleni elvesztett BL-döntőben
  • Comóban Kemény Dénes volt az edzője
  • együtt játszhatott Faragóval, Csapóval, Horkaival és Gerendással

» Tartalmi kivonat időkódokkal

  • 00:00 – Kapcsolata a fiatal játékosaival
  • 01:18 – Mi jellemezte vízilabdázóként?
  • 02:42 − Hogy viseli a vereségeket?
  • 03:17 − Át tudja-e adni a zsenialitását, ami játékosként jellemezte?
  • 04:28 – Válogatott kudarcok sora
  • 06:51 – Játékos-pályafutásának lezárása, összegzése

» 3 erős rész az interjúból

  1. Igazi művészember volt. „Sokszor problémát jelentett, hogy túlművészkedtem a dolgokat. Nem arról van szó, hogy nem tartottam be a taktikai utasításokat, de néha egy szép cselért képes voltam eladni az anyámat.”
  2. A szupertehetséges exjátékos, edzőként. „Edzőként a tehetséges játékosoknak tudom átadni a tudásomat. Azoknak lehet finomítani a játékát, nüanszokat változtatni. Aki nem tehetséges, abból lehet faragni egy fegyelmezett közkatonát. Még ma is exjátékosként nézem a meccseket. Aztán ha valamit szakmailag elemezni kell, akkor felveszem, és másodjára már edzőként nézem.”
  3. A nehéz visszavonulásról. „Amikor abbahagytam, akkor az edzések már nagyon nehezemre estek. Azok nem hiányoztak… De a játék… Amikor még az OB I-ben pólóztam, felkértek, hogy a szegedi öregfiúknál is pólózzak. Oda is csak a játék miatt mentem el. Én annyira szeretem ezt a vízilabda nevű játékot, hogy az elmondhatatlan…”

» Hivatkozások az interjúhoz

„Az fájt legjobban, hogy nem tudtuk megadni a szurkolóknak, amiért jöttek: a vb-címet”

„Az fájt legjobban, hogy nem tudtuk megadni a szurkolóknak, amiért jöttek: a vb-címet”

A magyar női kézilabda-válogatott 2003. december 14-én úgy vesztette el a vb-döntőt, hogy 7 perccel a vége előtt még 7 góllal vezetett. Aztán jött a hihetetlen végjáték, Görbicz meg nem adott góljával, majd eladott labdájával és végül a francia himnusszal… Marczinka Zoltán akkor Mocsai Lajos segítőjeként élte meg mindezt. Erről és az egész edzői pályafutásáról beszélgettem Vele Vitray Tamás Megint mesélek című műsorában.

» Egy kis szubjektív visszaemlékezés

2003 legvégén a magyar női kézilabda-válogatott fantasztikus menetelést mutatott be a horvátországi világbajnokságon, pedig „csak” annyi volt a cél, hogy legyen meg az olimpiai kvalifikáció. Meglett, de ennél sokkal több lett meg – majdnem…

2003. december 14-én (úristen, ennek 20 éve immár…) úgy tűnt, hogy a zágrábi csarnokban 9000 magyar szurkoló előtt (és nagyjából ugyanennyivel azon kívül!) ebből világbajnoki cím lesz.

A rendes játékidő vége előtt 7 perccel (az 53. percben) 7 góllal (25-18-ra) vezettek a mieink.

Aztán elkezdett olvadni az előny, és mire felocsúdtunk, már a nyakunkon voltak a franciák.

Görbicz Anita − aki azon a tornán vált világsztárrá; a mai napig fejből írom le az egyik akkor megszülető újságírói mondatot: „Görbicz a női kézilabdázás Zinedine Zidane-ja, az Audrey Hepburn-tekintetű zseni, aki húszévesen mindent tud erről a játékról, és legkésőbb három év múlva egyszerűen kinövi a sportágat”) lőtt egy gólt, ami teljesen szabályosnak tűnt, a bírók mégis érvénytelenítették, lépéshibára hivatkozva.

De így is, már csak 10 másodperc volt hátra, még mindig egy gól volt a mieink előnye, és Görbicz Anita birtokolta a labdát.

Ám ekkor elvesztette, és bár majdnem sikerült visszaszerezni, a vége az lett, hogy Görbicz csak szabálytalanság árán tudta megállítani a kapura törő franciát. Piros lap, és időntúli hétméteres.

„A zágrábi vb után nagyon-nagyon bántott, hogy azt az időntúli hetest a rendes játékidő végén nem fogtam meg. Azzal világbajnokok lettünk volna. Hozzáteszem, életem egyik legjobb meccse volt, tehát nagyon jól tudom, hogy nem rajtam múlt. Mégis azt mondom, hogy na, azt az egyet kellett volna megfogni.”

Ezt nyilatkozta évekkel később Pálinger Katalin, a mieink kapusa Gundel Takács Gábor A sport művészete című könyvében, hozzátéve, hogy 39 fokos lázzal védett, tényleg csodaszámba-menően.

A hosszabbítás ezek után szinte semmi jóval nem kecsegtetett: egy ilyen talpra állással akkora lélektani fölénybe kerül egy csapat – itt Franciaország −, ami szinte biztos győzelem. Nyertek is a franciák 32-29-re, így az övék lett a világbajnok cím.

Görbicz Anita a vb-döntő elvesztése után

Bármennyire is fájó a mai napig a végjáték (bármennyire is belém égett ez a kép a síró Görbiczről), én abban a néhány hétben szerettem bele egy életre a kézilabda nevű sportágba. Az a menetelés, az a teljesítmény tényleg magával ragadó volt. SPORT, csupa nagybetűvel. Minden, ami szép a sportban, és semmi, ami csúnya.

És a sportújságírói pályafutásomra is óriási hatással volt. Pajewski László akkoriban kezilabda.com néven üzemeltetett egy portált, ahová kézilabdás cikkeket gyártott. Ismeretlenül írtam neki, hogy én egyelőre csak szeretnék újságíróvá válni, írhatok-e a honlapjára cikkeket? Írhattam, ő meg kitette. Ezek között volt olyan, amit később elküldtem az Aréna 2000 Kiadónak próbaírások gyanánt, hogy aztán néhány éven belül már a kiadó munkatársaként, a Magyar Sportévkönyvben jelenjenek meg cikkeim a sportágról. Sajnos többségében szomorúak, mint például a horvátországi vb-n is kolosszális teljesítményt nyújtó Kulcsár Anita nekrológja…

A DIGI Sportnál megadatott, hogy női és férfi kézilabda EHF-kupa-döntőt közvetítsek, vagy épp azt a meccset, amelyen biztossá vált, hogy a Kiel férficsapata az egyetemes német sport történetében első csapatként pontveszteség nélkül fejez be egy élvonalbeli bajnoki idényt.

Viszont adta magát, hogy meginterjúvoljak valakit, aki nagyon is hozzátette a magáét a számomra legmeghatározóbb sportesemény alakulásához.

Marczinka Zoltán volt a horvátországi vb-n Mocsai Lajos szövetségi kapitány segítője, és milyen az élet, azon a meccsen (Ukrajna ellen), ahol biztossá lehetett tenni az athéni olimpiai indulást, neki kellett helyettesítenie lázas beteg felettesét.

Papíron tehát Marczinka vitt ki bennünket a 2004-es ötkarikás játékokra.

Ezt a megfogalmazást persze kikérné magának, mert kevés ennyire szerény sportemberrel beszélgettem valaha. Miközben egy nemzetközi hírű szaktekintélyről van szó, aki, amikor az interjú után egy-két évvel írtam neki, hogy vennék egy példányt a Kézilabdázás című szakkönyvéből, nem engedte kifizetni: adott nekem egy tiszteletpéldányt, dedikálva.

Így köszönte meg utólag is ezt az interjút, amelynek a YouTube-linkje a poszt tetején található, itt most jöjjön némi kedvcsináló hozzá.

» Néhány életrajzi információ Marczinka Zoltánról

  • 1987−1988: tanár Kanadában
  • 1993-ban angol nyelven jelent meg a Playing Handball című átfogó tanulmánya a sportágról
  • A kilencvenes évek elején pályára is lépett az ausztrál válogatottban
  • 2000: a házigazda ausztrál férfikézilabda-válogatott kapitánya a sydney-i olimpián
  • 2001–03: Szentendre férficsapatának edzője
  • 2003–04: a női válogatott másodedzője Mocsai Lajos mellett
  • 2004: a magyarországi női Eb szervezőbizottságának tagja
  • 2015−17: a Magyar Kézilabda-szövetség szakmai igazgatója

» Tartalmi kivonat időkódokkal

  • 00:00 – Játékvezetői, klubvezetői pályafutás, Ausztráliába kerülés
  • 01:06 – Ausztráliában fellendíti a kézilabdaéletet, sydney-i olimpia
  • 04:14 – Mocsai Lajos segítőjeként
  • 05:51 – Az Ukrajna elleni „olimpiai kisdöntő”
  • 07:38 – A zágrábi vb-döntő

» 3 erős rész az interjúból

  1. Áldozatvállalás azért, hogy méltóképp képviseljék Ausztráliát a hazai olimpián. „Nekem is abba kellett hagynom a tanítást, és el kellett mennem az építőiparba dolgozni. Volt olyan játékosom, aki százhetven kilométert motorozott egy héten háromszor azért, hogy el tudjon jönni kézilabdaedzésre. Mi a játékosokkal több pénzt áldoztunk az olimpiai szereplésre, mint a szövetség.”
  2. Együttműködés Mocsai Lajossal. „Nagyon ritkán álltam fel a padról, ezzel is azt üzentem, hogy semmilyen szinten nem akarom zavarni a szövetségi kapitány munkáját. Amikor bementünk az öltözőbe szünet előtt, mindig kikérte a véleményemet, én mindig elmondtam, hogy mit mondanék a lányoknak. Volt, amikor ennek lett foganatja, de akkor is, annak a szövetségi kapitány szájából kell elhangoznia.”
  3. Zágrábi vb-döntő. „Hogy emberek Nyíregyházáról meg az országhatáron kívülről elutaztak, akár jegy nélkül, ez döbbenetes volt. Kicsit bennünket is megdöbbentett. A csapat eufóriában játszott az ötvenedik percig. Úgy elment az idő, hogy nem is tudnék momentumokra visszaemlékezni. Csak úgy ment a dolog. Minden ült, mindenki hozta a formáját. Nagyon szép emlék, de akkor is nagyon fájó. Nekem az fájt legjobban, hogy azt a több mint tízezer embert nem sikerült úgy kielégíteni, hogy megkapják azt, amiért odautaztak: a világbajnoki címet.”

» Hivatkozások az interjúhoz

Szepesi György azt tette a 6:3 elején, amit azóta tanítanak is a riporteriskolákban

Szepesi György azt tette a 6:3 elején, amit azóta tanítanak is a riporteriskolákban

A végeredményt mindenki kívülről fújja: az Aranycsapat 6:3-ra nyert, Anglia ellen. Nem túlzás, egy egész ország (és persze rengeteg határon túli magyar) várta Szepesi György rádióközvetítését 1953. november 25-én. Kevesen tudják, micsoda teherrel lelkesedte végig az első félidőt a legendás rádióriporter.

Két perccel a kezdő sípszó előtt még tudott beszélni Budapesttel, ám aztán elment a vonal. Normális esetben nekünk, mezei magyar kommentátoroknak is számolnak a fülünkre, hogy mikor vagyunk adásban, mikor kezdjük a közvetítést.

Szepesi ebben a kiszolgáltatott helyzetben azt csinálta, amit egyébként tanítanak is médiaiskolákban: beszélni kell, mert simán lehet, hogy idehaza mindenki hall téged, csak nem tudnak visszaszólni neked.

Úgyhogy azt mondta a mikrofonba, mindjárt kezdődik a meccs, akkor most elszámolok tízig, és utána adjatok ki engem, mert én elkezdem a közvetítést.

Történelmi tény, hogy már az első percben megvolt a vezető gólunk. És a szünetben végre megnyugtatták Szepesit: minden rendben volt, végig lehetett hallani.

Egyébként Szepesi egyik oldalán a belga, a másikon a német rádiókommentátor ült. Utóbbinak csak a második félidőt kellett közvetítenie, úgyhogy az első játékrészben végig hallgatta Szepesit, és teljesen el volt ájulva attól, hogy milyen gyorsan tud beszélni ez az ember.

Ez csak egy kis kedvcsináló volt közel negyedórás Szepesi György-YouTube-videómból, amelyben a magyar kommentátorszakma egyik legjelesebb alakja előtt tisztelegtem.

Halhatatlan kommentátori szövegek

Halhatatlan kommentátori szövegek

„They think it’s all over”; „Aus dem Hintergrund müsste Rahn schießen!”,„I wear narrisch!” Közvetítésrészletek, amiket kívülről fújnak a futballbarátok Angliában, Németországban, Ausztriában és idehaza.

Az egyik legszubjektívebb szakma a futballkommentátoroké. Az egyik néző azt szereti, ha a szpíker ellátja háttér-információval, a másik azt, ha a játékot követi; az egyik néző a kiabálós, érzelmes, „beleélős” közvetítést kedveli, a másik a higgadtat, tárgyilagosat – éppen ezértaz a kommentátor, aki az egyik szurkolónak kifejezetten kedvére való, simán lehet, hogy egy másikat az őrületbe kerget.

» Hogy lesz egy kommentátor halhatatlan?

Mivel lehet akkor kiemelkedni, a kommentátori szakmában világklasszissá válni? Az emberek emlékezetében megmaradni? Az első bekezdéssel már finoman utaltam a(z általam helyesnek vélt) válaszra. Nagy pillanatban kell valami nagyot, valami felejthetetlent mondani (sikítani, kiabálni, elbőgni). Talán a többi kommentátor nevében is mondhatom, hogy sokszor érzi az ember, hogy na, ez most roppant frappáns megjegyzés volt. Csak hát egy olyan meccsen, egy olyan pillanatban jött ki az a „nagyon frappáns”, ami finoman szólva sem jutott el több millió emberhez. Lehet persze azt mondani, hogy ez milyen igazságtalan, de ha jobban belegondolunk, a focistáknál is ez van. Egyrészt kevesen jutnak el érdemtelenül mondjuk egy vb-döntőre. Másrészt az igazi legendák (Pelé, Maradona, Zidane, a brazil Ronaldo és még néhányan) azok lesznek, akik egy ilyen mérkőzésen tudják tudásuk legjavát nyújtani.

Miért működne ez másként a kommentátoroknál? Kell, bizony kell egy különleges pillanat, egy nagy sportsiker, amire az egész ország odafigyel. Ahogy Hajdú B. István (aki majd a poszt végén a magyar példát szolgáltatja) szokta mondogatni: ha Egerszegi Krisztina Szöulban nem képes maga mögött tartani a nála egy fejjel magasabb NDK-sokat, akkor hiába kiabálja mégoly eredetien Vitray, hogy „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!”, a kutya nem emlékezne rá. Így viszont mindenki kívülről fújja. De ugyanilyen Szepesi „Lőj, lőj, Dömötör!”-je.

Na de vissza a futballpályára! Itt és most akár véget is vethetnék a posztnak, ám nem teszem, mert szerintem minden állítás akkor ér valamit, ha kellően meg van támasztva példákkal. Éppen ezért összegyűjtöttem néhány embert (hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül), aki azzal kereste a kenyérrevalót, hogy labdarúgó-mérkőzéseket közvetített, és hiába kommentált egyikük-másikuk akár 1000-nél is több meccset, általában egyetlen közvetítésrészlete jut eszébe minden honfitársának. Azonban ez pontosan eggyel több, mint amennyi a kommentátorok 99%-ától fennmarad. Ők megkapták az esélyt a sorstól, hiszen egy nagy sikert közvetíthettek, de ezzel az eséllyel éltek is – ne szépítsük: ez nem mindenkinek sikerült…

» Nando Martellini (1921-2004)

Az olasz kommentátor példája azt mutatja, hogy nem kell okvetlenül valami nagyon eredetit mondani, az is megteszi, ha egy „sosem volt-sosem lesz” mérkőzésen kellően hátborzongatóan kiabál egy nevet. (Azért ne becsüljük le mindezt, hiszen tudnánk mondani olyan szpíkert, aki egész pályafutását végigkiabálja, de nincs egy gólközvetítése, amit az anyján kívül bárki fel tudna idézni…)

Martellini nagy lehetősége az 1970-es Olaszország–NSZK vb-elődöntő (4-3) volt, amit a németeknél és az olaszoknál is az évszázad meccsének tartanak. Ebből a legtöbbször Riva góljának kommentálását emlegetik – biztos vagyok benne, hogyha megállítanánk tíz, középkorú olasz futballbarátot, minimum hét ezt nevezné meg a legemlékezetesebb közvetítésnek. Figyelmesen meghallgatva ez még euforikus kiabálásnak sem nevezhető, emberünk egyszerűen felemelte a hangját. Az ő stílusa azonban ilyen volt, ahhoz ez tökéletesen passzolt.

Aztán vannak olyanok, akiket egy egyszerű (már-már közhelyes) mondat emelt a legendák közé.

» Brian Moore (1932-2001)

Nick Hornby Focilázában is kiemelt helyet kap az 1989. május 26-i Liverpool–Arsenal mérkőzés. Nagyon egyszerű volt a képlet: ha az Arsenal legalább két góllal nyer, akkor bajnok, minden más esetben a Liverpoolé az elsőség. Igazi bajnoki döntő! És ez még élesebbé vált a 92. percben, amikor 1-0-s Arsenal-előnynél a londoni Michael Thomas ziccerbe került. Ha bemegy a lövés, az Arsenal az aranyérmes, ha nem, akkor a Liverpool. Minden kommentátor ilyen pillanatra vágyik. Brian Moore tolmácsolásában ez így festett:

„It’s up for grabs now…“  – szabad fordításban: „Itt a nagy esély, csak meg kell ragadni…“ Közvetíthetett több mint 20 kupadöntőt, dolgozhatott kilenc vb-n, Brian Moore munkásságából ez a mondat marad meg. De ez valóban fennmaradt! Az Emiratesben például a mai napig lehet látni olyan transzparenst, amin a híressé vált mondat virít.

"It's up for grabs now" - Brian Moore híres közvetítés részlete az Arsenal stadionjában

» Edi Finger (1924-1989)

Az osztrák Edi Finger rádióriporterként lett legenda. Összetéveszthetetlen orgánuma eleve megkönnyítette a kiemelkedést – aztán jött egy tét nélküli meccsen aratott, mégis szenzációszámba menő győzelem. Az 1978-as világbajnokság középdöntőjének zárókörében Ausztria–NSZK volt a műsoron. Az osztrákok már csak a tisztes helytállásért küzdhettek, a címvédő NSZK csapata legalább négygólos győzelem esetén még volt esélye a döntőbe jutásra. A nyugatnémetek igencsak lebecsülték az osztrákokat, akik parádés, 3-2-es sikerrel vettek revánsot. A duplázó Hans Krankl volt a hős, a győztes találat rádióközvetítése pedig halhatatlanná tette Edi Fingert.

„I wear narrisch!” Vagyis „Megőrülök!” Ezt kiabálta, és ez (bár nem nevezhető különösebben eredetinek) szállóige lett. Persze ezért maga Finger is tett, hiszen 1988-ban megjelentetett önéletrajzi könyve az I Wear Narrisch! címet kapta. A zárszóban így fogalmazott: „A rádió az én otthonom, s ez így marad egészen a halálomig. Ha ez bekövetkezik, nekrológ helyett azt fogják idézni az emberek: »I wear narrisch…«”

De azt talán maga sem gondolta volna, hogy ennyire hosszú életű lesz a mondat – és általa ő maga. Ahogy a német nyelvű Wikipedia-oldalán fogalmaznak, az Edi Finger ugyanolyan márkanév Ausztriában, mint a Sacher-torta vagy a Mozart-golyó. És bizony elég sok tárgyon köszön vissza a mai napig a legendás mondat!

I wear narrisch - Edi Finger híres szövege így él örökké

» Björge Lillelien (1927–1987)

Ő volt a norvégok Szepesije. Ugyanolyan magával ragadóan tudott futballt kommentálni a rádióban, mint magyar kollégája, ezért sok norvég szurkoló vette le a tv-kommentátor hangját, és hallgatta inkább a rádióközvetítést. Lillelien több szempontból különleges ebben a gyűjtésben. Egyrészt ő nem egy gólnál mondott valami emlékezeteset, hanem egy nagy győzelem biztossá válásakor (1981. szeptember 9-én a norvég válogatott vb-selejtező-meccsen 2-1-re megverte az angolokat), ráadásul ő nem aprózta el, és egész szép kis monológot tartott. Persze ebből is ki lehet emelni két különösen emlékezetes mondatot, amit nem is norvégul, hanem a biztonság kedvéért angolul mondott.

„Maggie Thatcher can you hear me? Maggie Thatcher, your boys took a hell of a beating! Your boys took a hell of a beating!”

Vagyis: „Maggie Thatcher, hallasz engem? Maggie Thatcher, a fiaid pokoli nagy zakót kaptak! A fiaid pokoli nagy zakót kaptak!” De mondott előtte mást is: „Mi vagyunk a legjobbak a világon! Mi vagyunk a legjobbak a világon! Megvertük kettő-egyre Angliát futballban! Ez egyszerűen hihetetlen! Megvertük Angliát! Angliát, zsenik szülőhazáját! Lord Nelson, Lord Beaverbrook, Sir Winston Churchill, Sir Anthony Eden, Clement Attlee, Henry Cooper, Lady Diana – mindet legyőztük! Mindet legyőztük!”

Úgyhogy itt aztán nemcsak Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság akkori miniszterelnöke kapta meg a maga fricskáját, hanem az ellenfél országának színe-java is. Bár akkoriban még nem volt YouTube, a hangfelvétel így is eljutott Angliába, és ott legalább annyira megmaradtak Lillelien szavai, mint hazájában, Norvégiában. 2002-ben az Observer Sports Monthly szavazásán minden idők legemlékezetesebb közvetítésének választották meg – az angolok! A brit lapok is előszeretettel merítettek belőle, a The Sun például a 2004-es Eb francia–angol csoportmeccsére ezzel a címlappal hangolt.

A The Sun a 2004-es Eb francia–angol csoportmeccsére ezzel a címlappal hangolt

» Herbert Zimmermann (1917–1966)

Aztán van olyan kommentátor, aki némiképp az eddigieket tudja egyszerre. Bele is élte magát élete nagy meccsébe, mondott is emlékezeteset, sőt, még egy új állandó jelzőt is adott az egyik játékosnak. Ő Herbert Zimmermann, a németek rádiós legendája. Nála érdemes egy picit elidőzni az előzményeknél. 1954-ben Bernben rendezték meg a labdarúgó-vb-t.

A nagy esélyes a magyar Aranycsapat volt. Kocsisék el is jutottak a döntőbe, ahol a nyugatnémet válogatott volt az ellenfél, amelyet a csoportmeccsek során 8:3-ra legyalultak. Ám az egy tartalékos csapat volt – a legerősebb Nationalelf 0:2-ről fordítva 3:2-re győzött, és elütötte a mieinket a világbajnoki címtől. Ennek a mindkét nemzet történetében meghatározó mérkőzésnek lehetett a német hangja Zimmermann. (Volt tv-közvetítés is, de mivel akkor még nem nagyon volt tv-készülék, majd később el is keveredett a hangfelvétel, a tv-kommentátor, Bernhard Ernst neve réges-rég feledésbe merült.)

Mégpedig teljesen véletlenül. A torna alatt ugyanis négy rádióriporter (Rudi Michel, Kurt Brumme, Gerd Krämer és Zimmermann) dolgozott váltásban, és minden meccs másnak jutott. Zimmermann kifogta a 3:8-at – és rá jött ki a döntő is, amire persze előzetesen senki sem számított. Rudi Michel volt a szobatársa, aki elmesélte, hogy kollégája teljesen be volt gyulladva a nagy meccs előestéjén. Szégyen, nem szégyen, azt gyakorolta, hogyan reagáljon, ha megint nagyon kikapnak!

Ám – és ez immár történelem – nem ez történt. A meccs összefoglalója, Zimmermann hangjával, itt nézhető meg. Valószínűleg egy német szurkoló az egészet végigbőgné; de lehet, hogy egy magyar is, csak más okból…

A közvetítésből több részlet is élénken él a németek emlékezetében. Nyilván a vége az egyik („Aus! Aus! Aus! Aus! Aus! Das Spiel ist aus!”, vagyis „Vége! Vége! Vége! Vége! A meccsnek vége!”), de talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Rahn győztes góljának közvetítését is minden német kívülről fújja:

,,Aus dem Hintergrund müsste Rahn schießen – Rahn schießt – Tooooor! Tooooor! Tooooor! Tooooor!”

(„Hátulról Rahnnak lőnnie kellene – Rahn lő – Góóóóól! Góóóóól! Góóóóól! Góóóóól!”) A rádióriporternek volt még egy nagy mondása. „Toni, te egy futballisten vagy!” – kiáltotta, Toni Turek sokadik nagy védése láttán. Bár ezért később bocsánatot kellett kérnie, mert az egyháznak nem tetszett, hogy egy futballistát istenhez hasonlítanak, kétségtelen, hogy Turek örökre „futballisten”-ként marad meg az emberek emlékezetében – sőt, a drukkerek mai sztárokra is előszeretettel használják a „Fußballgott” kifejezést.

Zimmermann mindössze 48 esztendősen, autóbalesetben hunyt el, de a neve és híres közvetítése fennmaradt. Az ő nevét viseli az a díj, amit az év német újságírója kap. Az ’54-es vb-döntő 50. évfordulóján pedig a német közszolgálati rádió teljes egészében leadta a berni közvetítést; természetesen ugyanúgy 16:53-as kezdődött az adás, mint anno.

Rahn müsste schiessen - egy felejthetetlen mondat

» Jack van Gelder (1950–)

Következő emberünk a jósnak sem utolsó Jack van Gelder, aki volt olyan szerencsés, hogy neki jutott a ’98-as vb-n a holland–argentin negyeddöntő. (Akkor épp rádiósként, de dolgozott tv-kommentátorként is.) Nyilván sokan emlékeznek rá, Dennis Bergkamp az utolsó pillanatban rúgta be a továbbjutást érő gólt. A nagy ordibálásokra amúgy is hajlamos Van Gelder itt olyan révületbe esett, hogy az már önmagában elég a legendává váláshoz (a YouTube-on is számos remixet találhatunk, amelybe a készítő beépítette Van Gelder üvöltését).

Na de ez még mind semmi! Ahogy az egyik kommentelő írta (és ezt hollandul jól beszélő kollégám, Ambrus Tamás is megerősítette), a gól előtt közvetlenül a következőket mondta: „a hollandok ott lesznek az elődöntőben. Elődöntő, ez jön. A labdával Frank de Boer. Frank de Boer megjátssza, és ez nagyon jó Dennis Bergkampnak…” A többi pedig már nem igényel fordítást. Hogy De Boer saját térfeles labdatologatásakor miként érzett rá, hogy mindjárt belövik az elődöntőt érő gólt? Passz…

» Kenneth Wolstenholme (1920–2002)

Ezek után jöjjenek azok, akik a mondanivalójukkal, azok eredetiségével hódítottak! Az angol Kenneth Wolstenholme elmondhatta magáról, hogy 1949-től 1971-ig minden FA-kupa-döntőt közvetíthetett, ám nem meglepő módon az 1966-os, angol győzelemmel véget ért világbajnoki finálé kommentálásával vált halhatatlanná. És nem azzal a sokáig vitatott Hurst-góllal (ma egyébként már egyértelmű, hogy a labda nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon), amivel a hosszabbításban vezetést szereztek Charltonék. Hanem Hurst harmadik találatával, amivel minden eldőlt (4:2).

Az történt – ami a közvetítésből is kikövetkeztethető –, hogy a bíró tett egy félreérthető mozdulatot, néhány néző azt hitte, lefújta a meccset, és belépett a pályára. Erre jött a legendás mondat: „They think it’s all over

Vagyis „Azt hiszik, vége.” És bár a folytatást senki sem teszi hozzá, az az igazán zseniális. Merthogy Wolstenholme kivár, és amikor Hurst lövése a kapuban köt ki, hozzáteszi: „Most van vége.”

A „They think it’s all over” az angol futballfolklór fontos része, a BBC egy kvízműsornak is ezt adta címül, de találkoztam a szöveggel szezon-összefoglaló DVD hirdetésében is: „Azt hiszi, vége [a szezonnak]?” A legjobb, legbizarrabb pedig ez a ,,ne igyál és vezess!”-felhívás.

They think it's all over

» Hajdú B. István (1969–)

Utolsó előtti halhatatlanunk Hajdú B. István, aki persze még reméljük, hogy sokáig él és közvetít. Ő aztán számtalan nagy pillanatban mondott valami nagyot, valami eredetit, valami frappánsat. Megmutatta azt is, hogy hibátlanul vissza tudja adni egy fokozhatatlanul drámai meccs legdrámaibb pillanatának drámaiságát (elnézést a szóismétlésért!), Grosso góljánál.

Ám nála is visszaköszön az, amit az elején írtam: az üt igazán, ha egy kommentátor honfitársai érnek el valami világraszólót. És ez bekövetkezett 2002-ben, amikor a Zalaegerszeg 1-0-ra megverte a Manchester Unitedet. Azzal a Koplárovics-góllal egybeforrt Hajdú B. István közvetítése.

Gyanítom, a többség fejből csak azt tudná felidézni, hogy milyen viccesen elcsuklott Hajdú B. hangja, amikor azt kiabálta, hogy “Góóóól!”. De azért egy-két dologra hadd hívjam el a figyelmemet, mert számomra itt jött ki igazán Hajdú B. klasszisa. Egy ilyen totálisan váratlan pillanatban 10-ből 9 ember nagyjából annyit tudott volna kipréselni magából, hogy „Úristen!”, „Vezetünk!”, „Koplárovics!”, „Őrület!”, stb.

Mit mondott ellenben Hajdú B.? „Föltámad a szél, és vele együtt a Zete is. Három perc hosszabbítás lesz. El is indult most ez a három perc. Szamosi kér keresztlabdát. Szamosi! Szamosi! Be kéne adni jól! Ott a helyzet! Góóóóól! Koplárovics! Egy-nulla a kilencvenegyedik percben, több ez mint feltámadás! Koplárovics Béla első gólja a Zalaegerszegben, hát persze, hogy a Manchester Unitednek. (…) Dehogynem kell hosszabbítani, hogyne kéne? Most kell lefújni!”

Tehát a gól emelkedett pillanatában is pontosan emlékezett arra, hogy nem sokkal korábban arról beszélt, hogy 1. feltámadt a Zete, 2. milyen jó volna, ha a bíró lefújná a meccset (ezt nem hallhatjuk az összefoglalóban) – és nemcsak hogy emlékezett, de ezeket magától értetődő természetességgel csatolta vissza.

Na ezért az Hajdú B. István, aki!

» Clive Tyldesley (1954–)

Ám az én személyes number one-om nem ő, hanem Clive Tyldesley. Nem mondhatni, hogy mindenki imádja; sokak szerint ő minden idők legelfogultabb angol kommentátora. Kétségtelen: senki előtt sem titok, hogy a Manchester Unitednek szurkol. Ám élete közvetítésénél ez aligha jelentett gondot, hiszen ez a ’99-es BL-döntő, amelyen a United 2-1-re megverte a Bayern Münchent, felejthetetlen hajrával.

Amit Tyldesley a hosszabbításban csinált, „A tökéletes közvetítés”! Egész egyszerűen mindig megtalálta a legjobb szavakat, a legtalálóbb gondolatokat. Amikor a dráma a tetőfokára hágott, képes volt hosszú másodperceken át hallgatni (ez igenis komoly bravúr!), néha pedig egyenesen azt hitte az ember, hogy a jövőbe lát. Nem véletlen, hogy csak a hosszabbítás négy-öt percének közvetítéséből legalább négy mondat megmaradt az utókornak.

89:51. Még 1-0 a Bayern javára, a Manchester United jön bedobással: „Egy alaptábor az utolsó nagy támadás előtt”

90:23. Kimegy a labda szögletre:

„Képes lesz a Manchester United gólt szerezni? Mindig szerez gólt”

És valóban. A szöglet után megszületik Sheringham egyenlítő gólja. Miután kivár, csak annyit mond Tyldesley:

„Név a trófeán”

91:53. Solskjaer kapja a labdát a bal oldalon. Előtte Tyldesley azt taglalta, hogyha ez így marad, akkor hosszabbítás és aranygól. Most hozzáteszi: „hacsak…. Solskjaer nem hoz össze még egyet.”

92:14. Beckham megint leállítja a labdát a sarokban, aztán hátralép:

„Ez az ő pillanatuk?”

A többit tudjuk, Solskjaer is betalált, megnyerve a döntőt a Unitednek. Tyldesley pedig – miután ismét jó érzékkel kivárt – csak annyit mondott:

„A Manchester United elérte az ígéret földjét”

Aztán pedig a végén: „A United-drukkerek meg fogják kérdezni, hol nézted a kilencvenkilences BL-döntőt? Hol láttad, ahogy Ollie Solskjaer szinte a meccs utolsó lövésével megnyerte a döntőt? És körülbelül ötvenezer ember majd azt mondhatja: ÉN OTT VOLTAM!”

Ha érdekel a kommentátorszakma, akkor az Egy kommentátor élete nevű TikTok-playlistemet érdemes szemügyre venned!

„Nem cserélnék Szuper Leventével”

„Nem cserélnék Szuper Leventével”

Ma már ő „a Lilu papája”, pedig saját jogon sem akárki! Szuper Levente a példaképének tekinti. Ami Szuperéknek a szapporói feljutás, az volt Kovalcsik Péternek és a többieknek az 1983-as C-csoportos vb-siker, azzal a Kína elleni 4-3-mal – ráadásul a Sportcsarnokban.

» Egy kis szubjektív visszaemlékezés

2014-ben, amikor ez a beszélgetés készült, még aránylag friss élmény volt a magyar férfi jégkorong-válogatott szapporói első feljutása az A-csoportba. Úgyhogy érdeklődve olvastam el a legkülönfélébb anyagokat a magyar jégkorongról, kezdve az Amler, Szűcs szerzőpáros Jégkorszakjával, a Tejfalussy, Kovács páros Magyar hokisztoriján át egészen Török László Egy álomból – csapat lett-jéig.

Egyre többször találkoztam Kovalcsik Péter nevével és azzal a C-csoportos vb-sikerrel. Mivel pedig nem nagyon jelent meg a médiában, tudtam, hogy az én emberem. Hiszen én valósággal vadásztam a NEM agyonhasznált sportoló-interjúalanyokra. Fót irányába mentünk ki, a REGIO JÁTÉKBOLT-hoz, amely akkor még az ő tulajdonában állt.

» Néhány életrajzi információ Kovalcsik Péterről

  • 178-szoros válogatott jégkorongkapus
  • Csak a Volánban védett, ő volt a klub első bajnokcsapatának a kapusa is
  • összességében 11 világbajnokságon lépett jégre
  • 2000-ben öregfiúk-világbajnok lett

» Tartalmi kivonat időkódokkal

  • 00:00 – Mennyit változott a jégkorong Kovalcsik Péterék korszaka óta?
  • 01:46 – C-csoportos feljutás 1983-ban
  • 04:37 – A helyszínen átélt szapporói csodáról
  • 05:56 – A világjáró felesége, Kovalcsikné Bátori Krisztina
  • 07:32 – Az országosan ismert lánya, Kovalcsik Ildikó, vagyis Lilu

» 3 erős rész az interjúból

  1. A ’83-as siker értékéről. „Tulajdonképpen az értékeli föl, hogy a lehetőségeink alapján nemhogy a B-, de a C-csoportban sem lett volna helyünk. Az osztrákokat tátott szájjal néztük – egyen-irhabundájuk, egyen-irhasapkájuk, többféle melegítőjük, bőröndjük volt. Akkoriban 3000 forint volt egy öltöny, mi összedobtuk, és csináltattunk magunknak egy öltönyt, hogy kinézzünk valahogy. Aztán ez a pénz visszajött, mert a feljutásért mind kaptunk 3000 forintot.”
  2. A ’83-as és a szapporói siker összehasonlításáról. „Én csak azt sajnáltam, hogy ezt Szuperék nem itt élhették meg. Mert ha ők is magyar földön harcolják ki a feljutást, akkor szerintem még mindig a stadionban vannak a fiúk, mert a szurkolók nem engedték volna ki őket. Teljesítményben sokkal nagyobb dolog, hogy Szapporóban feljutottak a mieink az A-csoportba. De akkora élmény volt a C-csoportos siker hazai pályán, hogy nem cserélném el Szapporóra játékosként.”
  3. Lányáról, Liluról. „Szülőként nem egy olyan nagy baj, hogy a gyereked hirtelen ismertebb lesz, mint te. Egyáltalán nem bántam, hogy már nem rá mondták, hogy a Kovalcsik lánya, hanem rám, hogy ő a Lilu papája. Amikor élő műsorai vannak, akkor ugyanúgy izgulok érte, mint ahogy minden szülő izgul. Ahogy Kovács Csaba izgul mindkét fiáért, akik jégkorongoznak.”