„They think it’s all over”; „Aus dem Hintergrund müsste Rahn schießen!”,„I wear narrisch!” Közvetítésrészletek, amiket kívülről fújnak a futballbarátok Angliában, Németországban, Ausztriában és idehaza.

Az egyik legszubjektívebb szakma a futballkommentátoroké. Az egyik néző azt szereti, ha a szpíker ellátja háttér-információval, a másik azt, ha a játékot követi; az egyik néző a kiabálós, érzelmes, „beleélős” közvetítést kedveli, a másik a higgadtat, tárgyilagosat – éppen ezértaz a kommentátor, aki az egyik szurkolónak kifejezetten kedvére való, simán lehet, hogy egy másikat az őrületbe kerget.

Mivel lehet akkor kiemelkedni, a kommentátori szakmában világklasszissá válni? Az emberek emlékezetében megmaradni? Az első bekezdéssel már finoman utaltam a(z általam helyesnek vélt) válaszra. Nagy pillanatban kell valami nagyot, valami felejthetetlent mondani (sikítani, kiabálni, elbőgni). Talán a többi kommentátor nevében is mondhatom, hogy sokszor érzi az ember, hogy na, ez most roppant frappáns megjegyzés volt. Csak hát egy olyan meccsen, egy olyan pillanatban jött ki az a „nagyon frappáns”, ami finoman szólva sem jutott el több millió emberhez. Lehet persze azt mondani, hogy ez milyen igazságtalan, de ha jobban belegondolunk, a focistáknál is ez van. Egyrészt kevesen jutnak el érdemtelenül mondjuk egy vb-döntőre. Másrészt az igazi legendák (Pelé, Maradona, Zidane, a brazil Ronaldo és még néhányan) azok lesznek, akik egy ilyen mérkőzésen tudják tudásuk legjavát nyújtani.

Miért működne ez másként a kommentátoroknál? Kell, bizony kell egy különleges pillanat, egy nagy sportsiker, amire az egész ország odafigyel. Ahogy Hajdú B. István (aki majd a poszt végén a magyar példát szolgáltatja) szokta mondogatni: ha Egerszegi Krisztina Szöulban nem képes maga mögött tartani a nála egy fejjel magasabb NDK-sokat, akkor hiába kiabálja mégoly eredetien Vitray, hogy „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!”, a kutya nem emlékezne rá. Így viszont mindenki kívülről fújja. De ugyanilyen Szepesi „Lőj, lőj, Dömötör!”-je.

Na de vissza a futballpályára! Itt és most akár véget is vethetnék a posztnak, ám nem teszem, mert szerintem minden állítás akkor ér valamit, ha kellően meg van támasztva példákkal. Éppen ezért összegyűjtöttem néhány embert (hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül), aki azzal kereste a kenyérrevalót, hogy labdarúgó-mérkőzéseket közvetített, és hiába kommentált egyikük-másikuk akár 1000-nél is több meccset, általában egyetlen közvetítésrészlete jut eszébe minden honfitársának. Azonban ez pontosan eggyel több, mint amennyi a kommentátorok 99%-ától fennmarad. Ők megkapták az esélyt a sorstól, hiszen egy nagy sikert közvetíthettek, de ezzel az eséllyel éltek is – ne szépítsük: ez nem mindenkinek sikerült…

Az olasz kommentátor példája azt mutatja, hogy nem kell okvetlenül valami nagyon eredetit mondani, az is megteszi, ha egy „sosem volt-sosem lesz” mérkőzésen kellően hátborzongatóan kiabál egy nevet. (Azért ne becsüljük le mindezt, hiszen tudnánk mondani olyan szpíkert, aki egész pályafutását végigkiabálja, de nincs egy gólközvetítése, amit az anyján kívül bárki fel tudna idézni…)

Martellini nagy lehetősége az 1970-es Olaszország–NSZK vb-elődöntő (4-3) volt, amit a németeknél és az olaszoknál is az évszázad meccsének tartanak. Ebből a legtöbbször Riva góljának kommentálását emlegetik – biztos vagyok benne, hogyha megállítanánk tíz, középkorú olasz futballbarátot, minimum hét ezt nevezné meg a legemlékezetesebb közvetítésnek. Figyelmesen meghallgatva ez még euforikus kiabálásnak sem nevezhető, emberünk egyszerűen felemelte a hangját. Az ő stílusa azonban ilyen volt, ahhoz ez tökéletesen passzolt.

Nick Hornby Focilázában is kiemelt helyet kap az 1989. május 26-i Liverpool–Arsenal mérkőzés. Nagyon egyszerű volt a képlet: ha az Arsenal legalább két góllal nyer, akkor bajnok, minden más esetben a Liverpoolé az elsőség. Igazi bajnoki döntő! És ez még élesebbé vált a 92. percben, amikor 1-0-s Arsenal-előnynél a londoni Michael Thomas ziccerbe került. Ha bemegy a lövés, az Arsenal az aranyérmes, ha nem, akkor a Liverpool. Minden kommentátor ilyen pillanatra vágyik. Brian Moore tolmácsolásában ez így festett:

„It’s up for grabs now…“  – szabad fordításban: „Itt a nagy esély, csak meg kell ragadni…“ Közvetíthetett több mint 20 kupadöntőt, dolgozhatott kilenc vb-n, Brian Moore munkásságából ez a mondat marad meg. De ez valóban fennmaradt! Az Emiratesben például a mai napig lehet látni olyan transzparenst, amin a híressé vált mondat virít.

Az osztrák Edi Finger rádióriporterként lett legenda. Összetéveszthetetlen orgánuma eleve megkönnyítette a kiemelkedést – aztán jött egy tét nélküli meccsen aratott, mégis szenzációszámba menő győzelem. Az 1978-as világbajnokság középdöntőjének zárókörében Ausztria–NSZK volt a műsoron. Az osztrákok már csak a tisztes helytállásért küzdhettek, a címvédő NSZK csapata legalább négygólos győzelem esetén még volt esélye a döntőbe jutásra. A nyugatnémetek igencsak lebecsülték az osztrákokat, akik parádés, 3-2-es sikerrel vettek revánsot. A duplázó Hans Krankl volt a hős, a győztes találat rádióközvetítése pedig halhatatlanná tette Edi Fingert.

„I wear narrisch!” Vagyis „Megőrülök!” Ezt kiabálta, és ez (bár nem nevezhető különösebben eredetinek) szállóige lett. Persze ezért maga Finger is tett, hiszen 1988-ban megjelentetett önéletrajzi könyve az I Wear Narrisch! címet kapta. A zárszóban így fogalmazott: „A rádió az én otthonom, s ez így marad egészen a halálomig. Ha ez bekövetkezik, nekrológ helyett azt fogják idézni az emberek: »I wear narrisch…«”

De azt talán maga sem gondolta volna, hogy ennyire hosszú életű lesz a mondat – és általa ő maga. Ahogy a német nyelvű Wikipedia-oldalán fogalmaznak, az Edi Finger ugyanolyan márkanév Ausztriában, mint a Sacher-torta vagy a Mozart-golyó. És bizony elég sok tárgyon köszön vissza a mai napig a legendás mondat!

„Maggie Thatcher can you hear me? Maggie Thatcher, your boys took a hell of a beating! Your boys took a hell of a beating!”

Vagyis: „Maggie Thatcher, hallasz engem? Maggie Thatcher, a fiaid pokoli nagy zakót kaptak! A fiaid pokoli nagy zakót kaptak!” De mondott előtte mást is: „Mi vagyunk a legjobbak a világon! Mi vagyunk a legjobbak a világon! Megvertük kettő-egyre Angliát futballban! Ez egyszerűen hihetetlen! Megvertük Angliát! Angliát, zsenik szülőhazáját! Lord Nelson, Lord Beaverbrook, Sir Winston Churchill, Sir Anthony Eden, Clement Attlee, Henry Cooper, Lady Diana – mindet legyőztük! Mindet legyőztük!”

Úgyhogy itt aztán nemcsak Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság akkori miniszterelnöke kapta meg a maga fricskáját, hanem az ellenfél országának színe-java is. Bár akkoriban még nem volt YouTube, a hangfelvétel így is eljutott Angliába, és ott legalább annyira megmaradtak Lillelien szavai, mint hazájában, Norvégiában. 2002-ben az Observer Sports Monthly szavazásán minden idők legemlékezetesebb közvetítésének választották meg – az angolok! A brit lapok is előszeretettel merítettek belőle, a The Sun például a 2004-es Eb francia–angol csoportmeccsére ezzel a címlappal hangolt.

A nagy esélyes a magyar Aranycsapat volt. Kocsisék el is jutottak a döntőbe, ahol a nyugatnémet válogatott volt az ellenfél, amelyet a csoportmeccsek során 8:3-ra legyalultak. Ám az egy tartalékos csapat volt – a legerősebb Nationalelf 0:2-ről fordítva 3:2-re győzött, és elütötte a mieinket a világbajnoki címtől. Ennek a mindkét nemzet történetében meghatározó mérkőzésnek lehetett a német hangja Zimmermann. (Volt tv-közvetítés is, de mivel akkor még nem nagyon volt tv-készülék, majd később el is keveredett a hangfelvétel, a tv-kommentátor, Bernhard Ernst neve réges-rég feledésbe merült.)

Mégpedig teljesen véletlenül. A torna alatt ugyanis négy rádióriporter (Rudi Michel, Kurt Brumme, Gerd Krämer és Zimmermann) dolgozott váltásban, és minden meccs másnak jutott. Zimmermann kifogta a 3:8-at – és rá jött ki a döntő is, amire persze előzetesen senki sem számított. Rudi Michel volt a szobatársa, aki elmesélte, hogy kollégája teljesen be volt gyulladva a nagy meccs előestéjén. Szégyen, nem szégyen, azt gyakorolta, hogyan reagáljon, ha megint nagyon kikapnak!

Ám – és ez immár történelem – nem ez történt. A meccs összefoglalója, Zimmermann hangjával, itt nézhető meg. Valószínűleg egy német szurkoló az egészet végigbőgné; de lehet, hogy egy magyar is, csak más okból…

A közvetítésből több részlet is élénken él a németek emlékezetében. Nyilván a vége az egyik („Aus! Aus! Aus! Aus! Aus! Das Spiel ist aus!”, vagyis „Vége! Vége! Vége! Vége! A meccsnek vége!”), de talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Rahn győztes góljának közvetítését is minden német kívülről fújja:

,,Aus dem Hintergrund müsste Rahn schießen – Rahn schießt – Tooooor! Tooooor! Tooooor! Tooooor!”

(„Hátulról Rahnnak lőnnie kellene – Rahn lő – Góóóóól! Góóóóól! Góóóóól! Góóóóól!”) A rádióriporternek volt még egy nagy mondása. „Toni, te egy futballisten vagy!” – kiáltotta, Toni Turek sokadik nagy védése láttán. Bár ezért később bocsánatot kellett kérnie, mert az egyháznak nem tetszett, hogy egy futballistát istenhez hasonlítanak, kétségtelen, hogy Turek örökre „futballisten”-ként marad meg az emberek emlékezetében – sőt, a drukkerek mai sztárokra is előszeretettel használják a „Fußballgott” kifejezést.

Zimmermann mindössze 48 esztendősen, autóbalesetben hunyt el, de a neve és híres közvetítése fennmaradt. Az ő nevét viseli az a díj, amit az év német újságírója kap. Az ’54-es vb-döntő 50. évfordulóján pedig a német közszolgálati rádió teljes egészében leadta a berni közvetítést; természetesen ugyanúgy 16:53-as kezdődött az adás, mint anno.

Na de ez még mind semmi! Ahogy az egyik kommentelő írta (és ezt hollandul jól beszélő kollégám, Ambrus Tamás is megerősítette), a gól előtt közvetlenül a következőket mondta: „a hollandok ott lesznek az elődöntőben. Elődöntő, ez jön. A labdával Frank de Boer. Frank de Boer megjátssza, és ez nagyon jó Dennis Bergkampnak…” A többi pedig már nem igényel fordítást. Hogy De Boer saját térfeles labdatologatásakor miként érzett rá, hogy mindjárt belövik az elődöntőt érő gólt? Passz…

Az történt – ami a közvetítésből is kikövetkeztethető –, hogy a bíró tett egy félreérthető mozdulatot, néhány néző azt hitte, lefújta a meccset, és belépett a pályára. Erre jött a legendás mondat: „They think it’s all over”

Vagyis „Azt hiszik, vége.” És bár a folytatást senki sem teszi hozzá, az az igazán zseniális. Merthogy Wolstenholme kivár, és amikor Hurst lövése a kapuban köt ki, hozzáteszi: „Most van vége.”

A „They think it’s all over” az angol futballfolklór fontos része, a BBC egy kvízműsornak is ezt adta címül, de találkoztam a szöveggel szezon-összefoglaló DVD hirdetésében is: „Azt hiszi, vége [a szezonnak]?” A legjobb, legbizarrabb pedig ez a ,,ne igyál és vezess!”-felhívás.

Utolsó előtti halhatatlanunk Hajdú B. István, aki persze még reméljük, hogy sokáig él és közvetít. Ő aztán számtalan nagy pillanatban mondott valami nagyot, valami eredetit, valami frappánsat. Megmutatta azt is, hogy hibátlanul vissza tudja adni egy fokozhatatlanul drámai meccs legdrámaibb pillanatának drámaiságát (elnézést a szóismétlésért!), Grosso góljánál.

Ám nála is visszaköszön az, amit az elején írtam: az üt igazán, ha egy kommentátor honfitársai érnek el valami világraszólót. És ez bekövetkezett 2002-ben, amikor a Zalaegerszeg 1-0-ra megverte a Manchester Unitedet. Azzal a Koplárovics-góllal egybeforrt Hajdú B. István közvetítése.

Gyanítom, a többség fejből csak azt tudná felidézni, hogy milyen viccesen elcsuklott Hajdú B. hangja, amikor azt kiabálta, hogy “Góóóól!”. De azért egy-két dologra hadd hívjam el a figyelmemet, mert számomra itt jött ki igazán Hajdú B. klasszisa. Egy ilyen totálisan váratlan pillanatban 10-ből 9 ember nagyjából annyit tudott volna kipréselni magából, hogy „Úristen!”, „Vezetünk!”, „Koplárovics!”, „Őrület!”, stb.

Mit mondott ellenben Hajdú B.? „Föltámad a szél, és vele együtt a Zete is. Három perc hosszabbítás lesz. El is indult most ez a három perc. Szamosi kér keresztlabdát. Szamosi! Szamosi! Be kéne adni jól! Ott a helyzet! Góóóóól! Koplárovics! Egy-nulla a kilencvenegyedik percben, több ez mint feltámadás! Koplárovics Béla első gólja a Zalaegerszegben, hát persze, hogy a Manchester Unitednek. (…) Dehogynem kell hosszabbítani, hogyne kéne? Most kell lefújni!”

Tehát a gól emelkedett pillanatában is pontosan emlékezett arra, hogy nem sokkal korábban arról beszélt, hogy 1. feltámadt a Zete, 2. milyen jó volna, ha a bíró lefújná a meccset (ezt nem hallhatjuk az összefoglalóban) – és nemcsak hogy emlékezett, de ezeket magától értetődő természetességgel csatolta vissza.

Na ezért az Hajdú B. István, aki!

Amit Tyldesley a hosszabbításban csinált, „A tökéletes közvetítés”! Egész egyszerűen mindig megtalálta a legjobb szavakat, a legtalálóbb gondolatokat. Amikor a dráma a tetőfokára hágott, képes volt hosszú másodperceken át hallgatni (ez igenis komoly bravúr!), néha pedig egyenesen azt hitte az ember, hogy a jövőbe lát. Nem véletlen, hogy csak a hosszabbítás négy-öt percének közvetítéséből legalább négy mondat megmaradt az utókornak.

89:51. Még 1-0 a Bayern javára, a Manchester United jön bedobással: „Egy alaptábor az utolsó nagy támadás előtt”

90:23. Kimegy a labda szögletre:

„Képes lesz a Manchester United gólt szerezni? Mindig szerez gólt”

És valóban. A szöglet után megszületik Sheringham egyenlítő gólja. Miután kivár, csak annyit mond Tyldesley:

„Név a trófeán”

91:53. Solskjaer kapja a labdát a bal oldalon. Előtte Tyldesley azt taglalta, hogyha ez így marad, akkor hosszabbítás és aranygól. Most hozzáteszi: „hacsak…. Solskjaer nem hoz össze még egyet.”

92:14. Beckham megint leállítja a labdát a sarokban, aztán hátralép:

„Ez az ő pillanatuk?”

A többit tudjuk, Solskjaer is betalált, megnyerve a döntőt a Unitednek. Tyldesley pedig – miután ismét jó érzékkel kivárt – csak annyit mondott:

„A Manchester United elérte az ígéret földjét”

Aztán pedig a végén: „A United-drukkerek meg fogják kérdezni, hol nézted a kilencvenkilences BL-döntőt? Hol láttad, ahogy Ollie Solskjaer szinte a meccs utolsó lövésével megnyerte a döntőt? És körülbelül ötvenezer ember majd azt mondhatja: ÉN OTT VOLTAM!”

Ha érdekel a kommentátorszakma, akkor az Egy kommentátor élete nevű TikTok-playlistemet érdemes szemügyre venned!