Bán András, a 7. születésnapját ünneplő Halottnak a coach című podcast atyja arról beszélt nemrég: „Nagyon régóta vágytam arra is, hogy ne csak mindig meghívott vendégekkel az ő kiégés-felépülés történetüket beszéljem át.” Úgyhogy amikor a születésnapi adást követő epizódban engem látott vendégül, nem is került szóba az én kiégéstörténetem, annál inkább Pep Guardioláé.

Íme, az adás. Érdemes meghallgatnod, de ha lejjebb görgetsz, akkor végigolvashatod a jegyzetemet, amivel készültem. A szép az, hogy ezekből nem minden került szóba Andrásnál, illetve voltak olyan témák, amikre nem készültem külön, és mégis szóba került. Magyarán: ha igazán jót akarsz magadnak, akkor végigolvasod a blogposzt hátralévő részét, MAJD meg is hallgatod az adást!

Ahhoz, hogy megértsük Guardiola kiégését, először meg kell értenünk a filozófiáját. Az ő edzői hitvallása a totális kontrollra való törekvés. Ezt a labdabirtoklásra épülő dominanciával (tiki-taka), a precíz pozíciós játékkal és a labdavesztés utáni azonnali, agresszív letámadással éri el. A híres „hat másodperces szabály” szerint a csapatnak a labda elvesztése után ennyi időn belül vissza kell azt szereznie. Ez a rendszer elképesztő mentális és taktikai fegyelmet követel.

A csapatának egykori kulcsembere, Xavi Hernández „radikálisnak” nevezte, aki „minden apró részletre figyel”.

Thierry Henryt, a világ- és Európa-bajnok csatárt egy Bajnokok Ligája-mérkőzésen a félidőben lecserélte Guardiola. Mi volt Henry bűne? Elhagyta a számára kijelölt pozíciót a szélen, hogy a pálya közepén Lionel Messivel kombináljon. Annak ellenére, hogy Henry gólt szerzett az akcióból, Guardiola számára a rendszer fegyelmének megsértése elfogadhatatlan volt.

Ez a mánia a magánéletére is kiterjedt. „Egy menedzser munkája soha nem ér véget” – hallották tőle gyakran.

Egy híres történet szerint egy reggel csendesen, beesett szemekkel érkezett az edzőközpontba. Amikor megkérdezték, mi a baj, azt mondta: „Tegnap el kellett volna mennem megnézni a lányomat egy balettelőadáson, de nem tudtam elmenni.” Miért? „Mert az ellenfeleinkről néztem videókat.”

Ez a fajta perfekcionizmus, ami a sikerei motorjául szolgált,…

…szépen megágyazott a kiégésének.

Négy év és 14 trófea után, 2012-ben Guardiola bejelentette, hogy távozik a Barcelonától. A sajtótájékoztatón elhangzottak a mentális egészségről szóló diskurzus kulcsmondatai: „Az ok nagyon egyszerű: négy év. Az idő mindent felemészt, én pedig felemésztettem magam.”

És a legfontosabb: „Kiürültem, és fel kell töltődnöm.”

Hangsúlyozta, hogy már nem képes azt az energiát és szenvedélyt nyújtani, ami a pozíciójához kell. Úgy érezte, már nem tudja inspirálni a játékosait, és egy utód (végül Tito Vilanova ült helyette a kispadra) olyan lendületet hozhat, amire ő már képtelen.

De mi vezetett idáig? A kiégés jobbára nem egyetlen tényező műve. Guardiola esetében ez egy többfrontos háború volt.

1. A külső ellenség: Mourinho és a pszichológiai hadviselés
   A Real Madrid edzője, José Mourinho pokoli nyomás alá helyezte a Barcelonát és Guardiolát. (A portugál szemszögéből vizsgáltam meg ugyanezt az időszakot a KarrierNavigátor vendégeként.) Ez egy futballháború volt, tele pszichológiai hadviseléssel. A feszültség 2011-ben, egy BL-elődöntő előtti sajtótájékoztatón csúcsosodott ki. Guardiola, aki addig sosem ment bele az üzengetésbe, most felindultan kiborult, és Mourinhóra utalva azt mondta:
   
   „Ebben a szobában ő a kib…ott főnök, a kib…ott mester. És egy pillanatra sem akarnék ebben versenyre kelni vele. 

   ”Ezt egy futballháború követte. Nemcsak Mourinhót, illetve a Barcelona cserekapusát, José Manuel Pintót küldte el a kispadról Wolfgang Stark játékvezető, de Pepe is pirosat kapott a pályán. Mégis, ezen a paprikás meccsen szerezte egyik legszebb gólját Leo Messi.

2. A belső feszültség: A klubvezetés és a tehetetlenség Miközben kívülről Mourinho támadta, Guardiola belülről sem érezte a támogatást. 2010-ben Sandro Rosell vette át a klub vezetését, és Guardiola egyre elszigeteltebbnek érezte magát. A fókusz a sportprojektről a pénzügyi növekedésre helyeződött át. A legfőbb frusztrációja az volt, hogy a keret kezdett kiöregedni, de a felfrissítésére (pl. Piqué, Dani Alves, Fàbregas eladása) irányuló terveit a vezetőség pénzügyi okokból elutasította. Ez a tehetetlenségérzés tovább növelte a kimerültségét.
   Egy későbbi interjúban bevallotta, hogy „belülről érkező csapások” is érték: „házon belüli hangadók” kezdték aláásni a munkáját.

3. Az „őrült professzor” öröksége Guardiola példaképe az argentin edző, Marcelo Bielsa volt. Mielőtt Guardiola a Barcelona edzője lett volna, elzarándokolt Bielsához egy többórás szakmai fejtágítóra. Hogy Bielsa milyen szintű mániákus, azt jól mutatja, hogy egy rossz szezon után bezárkózott egy szobába, és hónapokig csak videókat nézett, hogy rájöjjön a hibákra – állítólag több ezer meccs felvételét nézte végig. Ez az a fajta megszállottság, ami Guardiolát is jellemezte.

Guardiola esete nem egyedi. Ralf Rangnick, a „Professzor” néven ismert német edző is perfekcionista és kontrollmániás volt. 2011 szeptemberében, alig pár hónappal azután, hogy a Schalkéval Német Kupát nyert és Bajnokok Ligája-elődöntőbe jutott, azonnali hatállyal lemondott.

Az indok: extrém kiégési szindróma. A német sajtóban a hivatalos diagnózis „vegetatives Erschöpfungssyndrom” volt, ez magyarul a vegetatív idegrendszer kimerültségi szindrómája. Ez az idegrendszer felel az alapvető testi funkciókért (szívverés, légzés, emésztés).

A tünetei már nemcsak mentálisak, hanem brutálisan fizikaiak voltak: három hét alatt öt kilót fogyott, alig tudott aludni, és étvágytalanság gyötörte.

A csapatorvos, dr. Thorsten Rarreck szerint Rangnick „gyilkos munkát végzett az elmúlt öt évben”, de dicsérte a döntését, mondván, a kiégés − a depresszióval ellentétben − visszafordítható.

Rangnick kilenc hónapos pihenőre vonult. Felépülését is „professzorként” kezelte: radikális életmódváltásba kezdett, hónapokra elhagyta a szénhidrátokat, és elkezdett foglalkozni a Qigonggal (kínai meditatív mozgásforma). Amikor visszatért, tudatosan váltott: nem edzőként, hanem sportigazgatóként állt munkába (a Red Bullnál), elhagyva az edzői lét stresszét.

És hogy mi lett Guardiolával? Egy teljes évet kihagyott. Nem csak vakációzott: New Yorkba költözött, 6000 kilométerre a Camp Noutól. Ez egy tudatos, a mentális egészséget előtérbe helyező stratégiai lépés volt

A szünet egy reaktív lépés volt a már bekövetkezett kiégésre. De Guardiola megtanulta a leckét.

• Ma már nyíltan beszél arról, hogy a Manchester City után ismét egy hosszabb pihenőt tervez, ami „lehet egy, kettő, de akár tíz-tizenöt év is”.
• Már nem megvárja a kiégést, hanem előre beépíti a karriertervébe a regenerációs ciklusokat. Rájött, hogy a legnagyobb erőssége – a maximalizmusa – egyben a legnagyobb gyengesége is, ami önpusztító lehet.
• Azóta „nyugodtabbá” vált, jobban támaszkodik a stábjára, többet delegál. Taktikailag is rugalmasabb lett: elhagyta a 4−3−3-as dogma egy részét, és megtanulta értékelni a védekezést vagy egy szöglet utáni gólt is.

Megtanulta „szabályozni a lángot”, hogy az ne égesse ki őt újra. Ez a „fenntartható zsenialitás” modellje, és ez az, amit nemcsak a futballban, de bármilyen teljesítményorientált területen érdemes tőle megtanulnunk.

Ez persze csak a jéghegy csúcsa, a beszélgetésünk ennél sokkal több réteget feltárt. És még a sportújságírásról/sportfogyasztásról is szó esett a Halottnak a coach-adásban: