Vajon elengedhetetlen-e, hogy egy sportkommentátornak – vagy általában bárkinek, aki a televízióban megszólal – markáns egyénisége legyen? Vagy elegendő „csak” a szakmai felkészültség, a választékos nyelvezet, a sportág mélyreható ismerete és a tökéletes magyar beszéd?
Azt hallottam, hogy a fiatalok már inkább megnéznek egy vlogot, mintsem elolvasnának egy hosszú írást ugyanarról. Úgyhogy ők kattintsanak az alábbi videóra, a többieknek kifejtem írásban, amit elmondtam ebben a YouTube-videóban.
Rengeteg vitát folytattam le a DIGI Sporton belül kollégákkal arról, hogy ki kell-e tűnnie egy televíziós szereplőnek valamilyen egyedi stílussal. Volt, aki nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy igen, kell! És ebben van is igazság. Kutatások sora támasztja alá: az üzenet befogadásában és hatásában sokkal jelentősebb szerepet játszik az, hogyan mondunk valamit, mint hogy mit.
» A tökéletes, mégis „szürke” szakértő esete
Én magam viszont a kezdetektől fogva azt képviseltem, hogy számomra a mondanivaló minősége és tartalma a legeslegfontosabb. Nálam a prioritási sorrendben mindig az állt az első helyen, hogy amit valaki mond, az legyen szakmailag megalapozott, érthető és hasznos.
De vegyünk egy elméleti példát! Képzeljünk el egy korábbi labdarúgót, aki most szakértőként dolgozik. Mélyen érti a játék minden elemét, a nyelvezete választékos, a magyarázatai logikusak. Alaposan felkészült, ismeri a legfrissebb híreket, a játékosok formáját, a taktikai felállásokat. Megjelenése kifogástalan, hangja nyugtató.
Azonban valahogy mégis hiányzik belőle valami. Nincs jellegzetes stílusa, a megnyilvánulásai szürkék, nem emlékezetesek. Ahogy mondani szokták: „se íze, se bűze”, sőt, talán még az is eszünkbe jut, hogy megalszik a tej a szájában. Mindezek ellenére, amíg ő értékes információkat nyújt, számomra a képernyőn értékes szereplő marad.
A helyzet azonban akkor változik meg igazán, ha találunk egy olyan embert, aki ugyanezekkel a kiemelkedő szakmai tulajdonságokkal rendelkezik, de mindezen felül – ahogy Pély Barna mondta annak idején – „át is jön a képernyőn”. Valaki, akivel a néző tud kapcsolódni, aki magával ragad, egy vibráló figura, akire nem lehet nem odafigyelni. Természetesen ezt az embert az előző elé sorolom.
KOMMENTÁTOR, SZAKÉRTŐ, SZAKKOMMENTÁTOR
Nyilván hájjal kenegetik az embert, ha a képen látható társaságba kerül, de sokkal inkább azt emelném ki, hogy mennyi fogalom mosódik össze manapság. Egy kommentátorokról szóló szakdolgozathoz kértek tőlem (és a másik kilenc úriemberhez) interjút, aztán az illető leírta, hogy milyen témákra készüljek.
Ahogy látható, a srác következetesen SZAKkommentátort írt a témalistájában, úgyhogy ezt válaszoltam neki: „A szakkommentátor alapvetően Borsos Attila, Kotormán Attila, Szabó Zoltán vagy Petrovics Mátyás. Tehát akik beülnek a kommentátor mellé, és korábbi sportolóként, valódi szaktudással segítik a munkáját. Ezt azért vagyok kénytelen külön kiemelni, mert ma már rengeteg helyen a kommentátort is leszakkommentátorozzák. Pedig az én értelmezésem szerint Hajdú B. István is „csak” kommentátor – pláne én. (Wéber Gábor mondjuk kakukktojás, hiszen ő valódi szakkommentátorból lett kommentátor.) Egyszóval, ha ebben a szakdolgozatban a ténylegesen vett szakkommentátorság és szakkommentálás a lényeg (vagyis Borsosék munkája, a velük való együttműködés kommentátorként), ahhoz túl sokat nem tudok hozzátenni, hiszen én viszonylag keveset dolgoztam szakkommentátorral (konkrétan egy emberrel közvetítettem össz-vissz: Kotormán Attilával). Nyilván erről is tudok beszélni, mert szerintem Koti a number one szakkommentátor idehaza, de azért az valószínűleg kevés lenne egy szakdolgozathoz. Ha viszont a klasszikus kommentátori munka a szakdolgozat témája, arról természetesen sokat tudok mondani.”
Végül ez utóbbi lett belőle.
De hogy milyen is volt az együttműködés Kotormán Attilával? Ilyen:
» Mi is valójában az „egyéniség”?
Ha a magyar értelmező kéziszótárt lapozzuk fel, azt találjuk, hogy az egyéniség „az egyént megkülönböztető belső tulajdonságok összessége”. Ez számomra kissé általános.
Az én belső szótáram szerint az egyéniség az az ember, aki valamilyen hatást kivált belőlünk. (Nem véletlenül lett az interjúpodcastom címe: Hatáskeltők. Ott ilyen emberekkel interjúzom.)
Ez a hatás lehet rendkívül pozitív, vagy éppen kevésbé pozitív, de a lényeg: nem hagy közömbösen. Nincs olyan, hogy meghallgatsz tőle egy közvetítést, és utána megvonod a vállad, hogy „ez olyan semmilyen volt”. Akiket én egyéniségnek tekintek a szakmában, azokat elég egyszer meghallgatni, és sohasem felejtjük el őket. Közülük a number one pedig egy korábbi Forma–1-kommentátor. Akinek egyes közvetítésrészletei igencsak kiállták az idő próbáját!
» Palik László
2026 őszén egyszer csak bedobtam Palik László nevét egy kötetlen szakmázós beszélgetésben, az egyik RTL-es Bajnokok Ligája-meccs előtt, mondván, milyen eredetien közvetített, amikor egy Forma–1-es futamon rengeteg csapat sztrájkolt, így mindössze hat autó (a Bridgestone-gumis Ferrarik, Jordanek és Minardik) versenyzett. Az autómotorsport-szakos kolléga pedig, mintha csak egy gombot nyomtunk volna meg rajta, elkezdte szó szerint idézni a 21 évvel korábbi Palik-mondatokat.
„Betolják őket! Bojkott a Forma–1-ben! Hát, ahogy Karthikeyan ütni fogja Alberst, ezen fogunk őrjöngeni Gyulával! (…) Friesacher esélye a győzelemre megnőtt!”
Amikor aztán elrajtolt a hat autó, és a kommentátortárs, Czollner Gyula félve megkérdezte, mi lesz, ha mindegyik kiesik, Palik folytatta a monológját, immár teljesen flow-ba kerülve.
„Gyula, akkor az időjárásról fogunk beszélni hosszan! Kérem szépen, dőljenek hátra, tíz óráig elleszünk egymással. (…) Tehát ha azt mondod, hogy a balmazújvárosi gokartversenyen járunk, akkor is azt mondom, hogy az egy nagyon komoly meccs, merthogy én ott voltam, és láttam.”
Szóval az én értelmezésem szerint, ha valaki egyértelműen egyéniség volt a magyar kommentátori palettán, az Palik.
Ő egyébként a Tribün című podcast vendégeként beszélt a közvetítési stílusról. Azt mondta, az, hogy valaki szereti-e a munkáját, vagy szimpatikus-e neki a közvetítési módja, teljesen egyéni ízlés kérdése, amihez a nézőnek joga van. Nem volt célja, hogy szeressék vagy utálják őt. Úgy fogalmazott: „Nem akarom, hogy engem szeressen, nem akarom azt se, hogy utáljon, nem akarom, hogy észrevegyen.” Ha az elszólásaiból vagy közvetítéseiből mémek készülnek, vagy ha a nézők vitatkoznak rajta, azt kifejezetten pozitívan éli meg, mert úgy gondolja, hogy ha ez szórakoztatja vagy elgondolkodtatja az embereket, akkor a munkájának volt hatása.
» A kockázat
Egy dolog biztosan kijelenthető: ha valaki a televízióban megpróbál eltérni a fősodortól, annak komoly kockázatai vannak, ugyanakkor hatalmas gyümölcse is lehet. Eleinte szinte biztosan negatív kommentekkel fog szembesülni, hiszen mi, magyarok nem szeretjük, ha valaki kimozdít bennünket a komfortzónánkból, vagy eltér attól, amit egy adott műfajban már megszoktunk.
Éppen ezért az újdonság kezdetben gyakran ellenérzést szül. Aztán viszont pont az lehet majd a védjegy, amire később pozitívumként tekinthetnek az emberek.