Amikor még úgy tűnt, SOHASEM jutunk ki foci-Eb-re!

Amikor még úgy tűnt, SOHASEM jutunk ki foci-Eb-re!

Hol fordult meg a szerencsénk? Hiszen 1976 és 2012 között 0, azaz nulla Eb-re kvalifikáltunk labdarúgásban! És úgy tűnt, az a 2016-os is nélkülünk fog lezajlani! Ám jött VALAKI, és ELKEZDETT BESZÉLNI. De még hogy!

A magyar futball Martin Luther Kingjét alaposan ízekre szedtük Ruff-Kiss Ágnes beszédtanárral. Mert ha azt mondom, híres beszéd, akkor ugye nem csak én asszociálok egyből Martin Luther Kingre, és arra, hogy „Van egy álmom!”?

Na jó, talán még valamelyik Steve Jobs-performansz jöhet szóba. A magyar labdarúgásban Dárdai Pálnak volt egy olyan beszéde, ami ma már nincs annyira a köztudatban, de nem is gond. Annak AKKOR ÉS OTT kellett hatnia, és hatott is.

2014 szeptemberében nagyon mélyen volt a magyar labdarúgó-válogatott. Az Eb-selejtezősorozat első meccse után egyből kapitányváltás történt, annyira szégyenteljesnek ítélték meg a Pintér Attila irányítása mellett a Fradi-stadionban vezetésről elszenvedett vereséget Észak-Írország ellen.

A Nemzeti Sport címlapja, miután Pintér Attila első tétmeccsén a magyar labdarúgó-válogatott kikapott Észak-Írországtól. Egyből lecserélték Pintért Dárdai Pálra

Dárdai Pál érkezett a kispadra, aki akkoriban épp a Hertha U15-ös csapatát edzette, és tudta, most le kell nyűgöznie mindenkit. Két hétig készült arra a bemutatkozó sajtótájékoztatóra, ami után hirtelen mindenki hinni kezdett abban…

…hogy elindulhat felfelé a magyar válogatott…

…hogy még nincs minden veszve!

„Wow… Nem volt kétségem afelől, hogy Dárdai Pali komolyan fogja venni a válogatottal kapcsolatos munkát, de azt hiszem, az első sajtótájékoztatója után végképp biztosak lehetünk benne!” − írta például a Facebookon Haraszti Ádám sportriporter.

Az egyik kommentelője pedig úgy forgalmazott: „Felüdülés volt végighallgatni ezt a sajtótájékoztatót, látszott rajta, hogy nem egy betanult szöveget mond, hanem azt, amit valóban gondol.”

A tét óriási volt. Egy romániai kirándulás várt a magyar csapatra, és akkoriban nem úgy néztek ki az erőviszonyok, mint manapság. Akkor még kikapni jártunk Bukarestbe. Egy újabb vereség, és megint oda az Eb-álom…

Nem véletlenül írta Dárdai az életrajzi könyvében:

Dárdai Pál így emlékezett vissza a román-magyar meccsre önéletrajzi könyvében

Romániában viszont 1-1-re végzett a magyar válogatott, úgy, hogy akár nyerhetett is volna, ha a játékvezető megadja Szalai Ádám szabályos gólját.

A többi történelem. Azóta három Európa-bajnokság, és mind a mi részvételünkkel.

Amikor ezeket a sorokat írom, a magyar futballszeretők Marco Rossit dicsérik – a 2024-es Eb-re való kijutás miatt −, teljes joggal, de a folyamat azzal a Dárdai Pál-beszéddel indult (még ha Georges Leekensnél rövid időre léket is kapott a hajó).

Amit Ruff-Kiss Ágival kielemeztünk.

Sportújságíróilag, retorikailag, beszédtechnikailag.

Érdemes egy fél órát rááldoznod!

» Források/hivatkozások

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Beszélned kell, úgy, hogy igazából nincs miről beszélni. Például mert akkora a köd, hogy nem látszik semmi a focimeccsből. Vagy mert kampánycsend van. Megtörtént esetek jönnek.

Id. Knézy Jenő, Szántó Dávid, Zelinka Ildikó, Pásztory Dóra. Sportriporterek, akik vettek részt választási műsorban.

De miért szeretik más szerepkörökben kipróbálni a sportriportereket? Egyrészt mert egy kommentátor sok adattal dolgozik nap mint nap. Aztán: gyorsan kell, hogy vágjon az agya. Ráadásul egy (akár rádiós) sportriporter elképesztő óraszámot tölt élő adásban, gyakorlatilag bármilyen helyzetből ki tud jönni, és talán emiatt egy sportriporter rengeteget képes beszélni akkor is, ha nem történik semmi!

„Melyik politikai újságíró beszélhet sok ezer órát élőben? – tette fel a nagy kérdést Bárdos András Komlósi Gábor Sportpálya című műsorában, majd így folytatta: – Kimész egy meccsre, és hosszabbítás van. Rádióban. Nem olyan egyszerű kilencven perc után még tizenöt percet beszélni. Abban a tizenöt percben semmi sem történik, sőt, az én időmben a hosszabbítás előtt még bementek a játékosok az öltözőbe. Ha nem vagy fölkészült, nem tudod végigbeszélni. A nem sportos kollégáknak sokkal nehezebben adatik meg ilyen mennyiségű próbálkozási lehetőség. Én mindennap legalább 10-20-50 percet beszéltem élőben a rádióban. Aki sok ezer órát beszél élőben, történhet bármi, nyilván nem jön zavarba semmilyen helyzetben.”

Ettől még történelmi tény, hogy a magyar választási műsorok legnagyobb kihívását egy nem sportriporter oldotta meg. Még 2010-ben történt, hogy a szavazóköröknek 19 órakor kellett volna zárniuk, de úgy határoztak, aki este hét óra előtt beállt a sorba, az szavazhat! Majd 19 óra előtt pár perccel az a döntés született, hogy a kampánycsendet meghosszabbítják, amíg az utolsó választó le nem adja a voksát. Vagyis hosszú időn keresztül úgy kellett elemző műsort csinálni a köztévében, hogy nem lehetett érdemben elemezni, hiszen még mindig tartott a kampánycsend.

Süveges Gergő pedig ezt emlékezetes módon oldotta meg – ahogy a comment.com írta, lényegében egy stand up comedy-vel reagált.

Egyébként az abszurd helyzet a hivatásos stand uposokat, például Beliczai Balázst is megihlette, aki tökéletes Kéri László-hangutánzással adta elő az alábbi, képzeletbeli párbeszédet:

– Vendégünk Kéri László politológus, kérem elemezze a helyzetet, de ne felejtse, egyetlen párt vagy politikus nevét sem mondhatja ki!

– Ööööö, a Fide… a Fidel Castro most nem indult a választáson, de a Jobbik… a jobbik lábam nagyon fáj. Ami nagy meglepetés, hogy az elempé… az elem például kiesett a távirányítómból.

Egyszóval az ilyen „beszéljünk sokat, amikor semmi érdemleges nem történik” nehéz műfaj, ha viszont valaki felnő a feladathoz, akkor még sokáig emlegetik. Én is hosszasan beszéltettem 2009-ben Faragó Richardot (a Komlósi Oktatási Stúdió tanulójaként őt választottam alanynak az egyik kötelező interjús feladatnál) egy kilenc évvel korábbi közvetítéséről.  

2000 novemberében ő volt a kommentátor a Macedónia–Magyarország válogatott meccsen, ami csupán 45 percig tartott, hisz szinte végig tejfölköd volt, és úgy kellett „közvetítenie”, hogy semmit sem látott a mérkőzésből.

Aztán magam is a riporteri pályára kerültem, és egyszer a saját bőrömön érezhettem, milyen is ez. 2015. december 3-án a Carpi–Vicenza Olasz Kupa-meccs teljes ködben ment végig. De az még hagyján…

Szokás szerint négy-öt perccel az eredeti kezdési időpont előtt kapcsoltak ki hozzám. Ekkor az történt, hogy elkezdtem beszélni, elmondtam, amit mindenki látott: hogy szinte semmit sem látni. Aztán a játékvezető kijött, maga köré gyűjtötte a két csapatkapitányt, kínos lassúsággal eltotyogtak a kezdőkörből az egyik kapuig, majd a másikig – utána pedig bement mindenki az öltözőbe.

Perceken át úgy kellett beszélnem élő adásban, hogy azt sem tudtam, lesz-e egyáltalán meccs. Kisvártatva jött a hír: lesz, negyedóra múlva.

Vagyis összességében 20 percet beszéltem a nagy semmiről.

És az az igazság, hogy 11 év alatt talán egyszer sem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint akkor. Itt aztán bármit mondhattam, nem kellett betartanom a Vitray-tanítást, hogy nem szabad versenyezni a képpel, elvégre azon a képen olyan túl sok minden nem volt látható, nem tudtam elvenni a látványból…

Íme, néhány „szemelvény”: