Beszélned kell, úgy, hogy igazából nincs miről beszélni. Például mert akkora a köd, hogy nem látszik semmi a focimeccsből. Vagy mert kampánycsend van. Megtörtént esetek jönnek.

Id. Knézy Jenő, Szántó Dávid, Zelinka Ildikó, Pásztory Dóra. Sportriporterek, akik vettek részt választási műsorban.

De miért szeretik más szerepkörökben kipróbálni a sportriportereket? Egyrészt mert egy kommentátor sok adattal dolgozik nap mint nap. Aztán: gyorsan kell, hogy vágjon az agya. Ráadásul egy (akár rádiós) sportriporter elképesztő óraszámot tölt élő adásban, gyakorlatilag bármilyen helyzetből ki tud jönni, és talán emiatt egy sportriporter rengeteget képes beszélni akkor is, ha nem történik semmi!

„Melyik politikai újságíró beszélhet sok ezer órát élőben? – tette fel a nagy kérdést Bárdos András Komlósi Gábor Sportpálya című műsorában, majd így folytatta: – Kimész egy meccsre, és hosszabbítás van. Rádióban. Nem olyan egyszerű kilencven perc után még tizenöt percet beszélni. Abban a tizenöt percben semmi sem történik, sőt, az én időmben a hosszabbítás előtt még bementek a játékosok az öltözőbe. Ha nem vagy fölkészült, nem tudod végigbeszélni. A nem sportos kollégáknak sokkal nehezebben adatik meg ilyen mennyiségű próbálkozási lehetőség. Én mindennap legalább 10-20-50 percet beszéltem élőben a rádióban. Aki sok ezer órát beszél élőben, történhet bármi, nyilván nem jön zavarba semmilyen helyzetben.”

Ettől még történelmi tény, hogy a magyar választási műsorok legnagyobb kihívását egy nem sportriporter oldotta meg. Még 2010-ben történt, hogy a szavazóköröknek 19 órakor kellett volna zárniuk, de úgy határoztak, aki este hét óra előtt beállt a sorba, az szavazhat! Majd 19 óra előtt pár perccel az a döntés született, hogy a kampánycsendet meghosszabbítják, amíg az utolsó választó le nem adja a voksát. Vagyis hosszú időn keresztül úgy kellett elemző műsort csinálni a köztévében, hogy nem lehetett érdemben elemezni, hiszen még mindig tartott a kampánycsend.

Süveges Gergő pedig ezt emlékezetes módon oldotta meg – ahogy a comment.com írta, lényegében egy stand up comedy-vel reagált.

Egyébként az abszurd helyzet a hivatásos stand uposokat, például Beliczai Balázst is megihlette, aki tökéletes Kéri László-hangutánzással adta elő az alábbi, képzeletbeli párbeszédet:

– Vendégünk Kéri László politológus, kérem elemezze a helyzetet, de ne felejtse, egyetlen párt vagy politikus nevét sem mondhatja ki!

– Ööööö, a Fide… a Fidel Castro most nem indult a választáson, de a Jobbik… a jobbik lábam nagyon fáj. Ami nagy meglepetés, hogy az elempé… az elem például kiesett a távirányítómból.

Egyszóval az ilyen „beszéljünk sokat, amikor semmi érdemleges nem történik” nehéz műfaj, ha viszont valaki felnő a feladathoz, akkor még sokáig emlegetik. Én is hosszasan beszéltettem 2009-ben Faragó Richardot (a Komlósi Oktatási Stúdió tanulójaként őt választottam alanynak az egyik kötelező interjús feladatnál) egy kilenc évvel korábbi közvetítéséről.  

2000 novemberében ő volt a kommentátor a Macedónia–Magyarország válogatott meccsen, ami csupán 45 percig tartott, hisz szinte végig tejfölköd volt, és úgy kellett „közvetítenie”, hogy semmit sem látott a mérkőzésből.

Aztán magam is a riporteri pályára kerültem, és egyszer a saját bőrömön érezhettem, milyen is ez. 2015. december 3-án a Carpi–Vicenza Olasz Kupa-meccs teljes ködben ment végig. De az még hagyján…

Szokás szerint négy-öt perccel az eredeti kezdési időpont előtt kapcsoltak ki hozzám. Ekkor az történt, hogy elkezdtem beszélni, elmondtam, amit mindenki látott: hogy szinte semmit sem látni. Aztán a játékvezető kijött, maga köré gyűjtötte a két csapatkapitányt, kínos lassúsággal eltotyogtak a kezdőkörből az egyik kapuig, majd a másikig – utána pedig bement mindenki az öltözőbe.

Perceken át úgy kellett beszélnem élő adásban, hogy azt sem tudtam, lesz-e egyáltalán meccs. Kisvártatva jött a hír: lesz, negyedóra múlva.

Vagyis összességében 20 percet beszéltem a nagy semmiről.

És az az igazság, hogy 11 év alatt talán egyszer sem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint akkor. Itt aztán bármit mondhattam, nem kellett betartanom a Vitray-tanítást, hogy nem szabad versenyezni a képpel, elvégre azon a képen olyan túl sok minden nem volt látható, nem tudtam elvenni a látványból…

Íme, néhány „szemelvény”:

A végeredményt mindenki kívülről fújja: az Aranycsapat 6:3-ra nyert, Anglia ellen. Nem túlzás, egy egész ország (és persze rengeteg határon túli magyar) várta Szepesi György rádióközvetítését 1953. november 25-én. Kevesen tudják, micsoda teherrel lelkesedte végig az első félidőt a legendás rádióriporter.

Két perccel a kezdő sípszó előtt még tudott beszélni Budapesttel, ám aztán elment a vonal. Normális esetben nekünk, mezei magyar kommentátoroknak is számolnak a fülünkre, hogy mikor vagyunk adásban, mikor kezdjük a közvetítést.

Szepesi ebben a kiszolgáltatott helyzetben azt csinálta, amit egyébként tanítanak is médiaiskolákban: beszélni kell, mert simán lehet, hogy idehaza mindenki hall téged, csak nem tudnak visszaszólni neked.

Úgyhogy azt mondta a mikrofonba, mindjárt kezdődik a meccs, akkor most elszámolok tízig, és utána adjatok ki engem, mert én elkezdem a közvetítést.

Történelmi tény, hogy már az első percben megvolt a vezető gólunk. És a szünetben végre megnyugtatták Szepesit: minden rendben volt, végig lehetett hallani.

Egyébként Szepesi egyik oldalán a belga, a másikon a német rádiókommentátor ült. Utóbbinak csak a második félidőt kellett közvetítenie, úgyhogy az első játékrészben végig hallgatta Szepesit, és teljesen el volt ájulva attól, hogy milyen gyorsan tud beszélni ez az ember.

Ez csak egy kis kedvcsináló volt közel negyedórás Szepesi György-YouTube-videómból, amelyben a magyar kommentátorszakma egyik legjelesebb alakja előtt tisztelegtem.