„Mindenségit!” Mondhattam, amikor kiderült, hogy több mint kétórás (a műsor történetének leghosszabbja) lett a Mahlzeit Podcast-es vendégszereplésem. És azért is mondhatom, hogy „Mindenségit”, mert a Mindenségit! Podcastben hangzott el valami fontos.

Ez a valami pedig szóba került Lemke Kristóffal beszélgetve. Mindenképp érdemes meghallgatnod az adást is, hiszen jelentős az eltérés, vagyis a beszélgetés és a most következő jegyzet kiegészíti egymást.

A podcast műfaji határainak kérdése az egyik legizgalmasabb hazai médiavita, amit Pázmándi Gergely is kiemelt a Mindenségit! Podcast egyik adásában, hangsúlyozva, hogy ők nem riporterek, hanem partnerek egy kötetlen beszélgetésben.

Szerinte sok itthoni „podcast” valójában egy internetre feltöltött, hagyományos tévéműsor/interjú kevesebb reklámmal, ahol a klasszikus kérdező-válaszadó felállás érvényesül. Vendégük, Hajdú Balázs megerősítette az ominózus adásban, hogy a Mindenségit! mentes az alá-fölérendelt viszonyoktól és a „kifaggatás” érzésétől.

A Mahlzeit Podcastben ugyanezt a gondolatot vittem tovább.

A tanult (tv-/rádió-)riporterek hajlamosak kiemelni, hogy ma már mindenkinek van podcastje, ami igaz. És közben hangsúlyozzák, hogy ez azért problémás, mert a kérdezés egy külön szakma. Ez viszont szerintem már csak részben igaz. Ahogy ők kérdeznek, az valóban egy szakma, szigorú szabályokhoz kötve (vissza kell kérdezni, nem nagyon van keresnivalója a riporter véleményének, stb.). Az a klasszikus riporterkedés.

A podcast azonban egy teljesen más, intimebb műfaj, ami leginkább egy kihallgatott privát dumálásra hasonlít. Ha már Hajdú Balázs, vele én is beszélgettem a Hatáskeltőkben, és kaptam egy ilyen visszajelzést: „Úgy éreztem magam, mintha egy könnyed, baráti beszélgetés harmadik résztvevője lennék.” Lemke Kristóffal is ezt próbáltuk megvalósítani: én is csomószor kérdeztem őt, ez nem egy velem készült interjú volt, hanem egy (jó hosszú) beszélgetés két tartalomgyártó között.

Szerintem egyébként igenis megfér egymás mellett a nagybetűs Riporteri munka és a kötetlen podcastelés, de erről senkit sem szeretnék meggyőzni. 😊

Az adás egyik legizgalmasabb szakmai vitája nagyjából 52 percnél robbant be, amikor feltettem a kérdést: egyáltalán videós műfaj-e a podcast? Szerintem ugyanis nagyon nem az. A podcast alapvetően egy hangalapú, bármikor meghallgatható „rádióadás”.

Magyarországon a videós trendet nagy valószínűséggel Friderikusz Sándor indította el. Akkor, amikor otthagyta a hagyományos televíziózást, beült egy csili-vili stúdióba, és a YouTube-on elképesztő, sokszor milliós nézettségeket produkált. Ezt látva hirtelen mindenki, aki addig klasszikus, hangalapú podcastet csinált, kamerákat akart, mert azt hitte, ez a siker kulcsa.

A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Ha mélyebben belemegyünk a szakmai részletekbe, látni kell a különbséget a platformok között. A YouTube ajánlórendszere zseniális: ha behozol egy ismert vendéget, hatalmas tömegeket érhetsz el, de ezek az emberek sokszor csak az adott sztár miatt jönnek, és soha többé nem térnek vissza a csatornádra.

Ezzel szemben a klasszikus, 2015–2018 környékén indult hazai podcastek a Spotifyon építettek fel egy mondjuk 8-10 ezres, masszívan lojális tábort. Ott nincsenek 50 ezres megtekintések, de az a fix bázis minden héten kitartóan ott van. Ezt a fajta lojalitást a YouTube-on borzasztóan nehéz elérni. Ráadásul ahogy a TheVR-os srácok is panaszkodtak rá, sokszor már a YouTube-feliratkozóik sem kapnak értesítést az új tartalomról…

Ugyanakkor Kristóffal abban egyetértettünk, hogy manapság videó nélkül szinte marketing-öngyilkosság elindítani egy műsort. Nem azért, mert az emberek 90 percig a beszélő fejeket akarják bámulni – egy hosszú adást a legtöbben háttérként, mondjuk mosogatás közben hallgatnak –, hanem a promóció miatt. Ha nincs videód, mit teszel ki a TikTokra?

A vizualitás és a shortsok készítése ma már a figyelemfelkeltés és a „tölcsérbe vonzás” elengedhetetlen eszköze.

(Arról, hogy hogyan érdemes shortsokat gyártani, írtam egy hosszú LinkedIn-hírlevevelet, de a lényegét az adásban is elmondtam. Két jóbarátod az OpusClip, illetve a MetriCool.)

Olyan a short, mint a LinkedIn-posztolgatás: simán lehet, hogy egyszer csak megkeres téged munkával, esetleg árajánlatot kér tőled valaki, aki addig sohasem kommentelt, sohasem lájkolt, ugyanakkor az újabb és újabb shortsokkal folyamatosan hatottál a tudatalattijára.

Szerintem igen. Erre remek példa a korábban Premier Leak, most már LEAK. néven futó focis tartalomgyártó csapat. Ők anno elindították a boxtobox.hu-t, hogy majd ott blogolnak, és ezzel majd támogatói pénzt szereznek (köszönhetően a Spíler TV-n és különböző focisblogokon szerzett követőiknek).

Aztán be kellett látniuk, hogy erre podcastként van nagyobb esélyük. 2021. decemberi Facebook-posztjukból idézek: „A Boxtobox első évéből sok mindent megtanultunk, (…) de leginkább azt, hogy inkább hang- illetve videós anyagok gyártásába kell ölni az energiáinkat az írás helyett. Meg azt, hogy ezt nem előfizetéses formában kell tennünk.”

Úgyhogy elindították a Premier Leak Podcastet (kimondottan az angol bajnokságot elemezve), majd amikor már elég nagyra nőttek organikusan, fizetőfal mögé tettek bizonyos tartalmakat. Azóta van már Európa Leak is (ebben az angol bajnokságon kívüli országok futballját elemzik), kizárólag az arra előfizetőknek. És mivel több mint 1000 ember úgy döntött, hogy befizet valamelyik csomagjukra, ebből már meg is lehet élni.

Ők tehát a szabályt erősítő kivételek, mert inkább az a jellemző, amit a Bochkor című reggeli rádióműsorból ismert Háder Gyuri mondott egy interjúban: „Azért én szeretek pénzt keresni, és Magyarországon podcasttel nehezen lehet. El szoktam játszani a gondolattal, hogy mikor válik majd a podcastelés nálunk is olyan erőssé, hogy már lehessen rá egy életpálya-modellt építeni, de az biztos, hogy még nem tartunk ott.”

A többség legfeljebb abban bízhat, hogy a Spotifyon felépít egy olyan bázist, hogy utána megérje leszerződnie a BeTone Stúdióval, amely hoz neki hirdetőket.

A podcastműfaj mellett természetesen a kommentátori szakmáról (aminek a kulisszatitkairól csak a TikTokra készítettem több mint 120 válaszvideót) is sokat beszéltünk.

Gyakran megkapom, Kristóftól is „megkaptam”, hogy közvetíteni tulajdonképpen bárki tud, aki jól beszél magyarul. Neveket kell mondani, illetve néha azt, hogy „Gól!”

Hát, nem. Nem mindenki tud közvetíteni. Emlékszem, amikor még csak álom volt a kommentátori szakma, és sokszor átmentem a haverokhoz gyakorolni. Levettük a tévéről a hangot, és én közvetítettem. Volt egy hatalmas Barca-drukker barátom, még a Messi-korszak előtti, Deco és Ronaldinho fémjelezte időszakban. Egyszer ez a haverom megjegyezte, hogy „figyelj, hát ez tényleg annyira könnyű”. Erre azt mondtam neki: „Jó, oké, akkor csináld te!”. Pillanatok alatt kiderült, hogy képernyőről konkrétan még Decót sem tudta felismerni, hiába volt megrögzött Barcelona-szurkoló.

Kívülről nem látszik, mekkora koncentrációt igényel az, hogy egyszerre formálj kerek mondatokat, ismerd fel a játékosokat úgy, hogy sokszor nem látod a mezszámukat, és közben még érdekes is maradj.

A YouTube-on egyébként külön vlogepizódot szenteltem annak, hogy hogyan ismerem fel a játékosokat képernyőről:

Persze amikor köd van, akkor ez sem segít:

A podcastben Kristóf nevetve vallotta be, hogy félig németként a mai napig küzd Szoboszlai Dominik nevével, és sokszor „Szoboszláj”-nak ejti. Ezen jót nevettünk, de a valóság az, hogy ez teljesen érthető: vannak olyan nyelvek, ahol a kommentátoroknak szó szerint beletörne a nyelvük a helyes magyar kiejtésbe.

Évekkel ezelőtt a Debrecen egy svéd csapattal játszott, és Hajdú B. István a meccs előtt a svéd kollégával cserélte ki a kiejtési listákat. Tanítgatta a magyar nevekre, de amikor a svéd kommentátor a „Szűcs” névhez ért, ott egyszerűen ledobta a láncot…

Visszatérve Szoboszlaira, felhoztam azokat a hivatalos – az UEFA vagy a Premier League által készített – videókat, ahol a játékosok maguk mondják be a kamerába a nevüket a külföldi közvetítők számára. És ott bizony Szoboszlai is „Szoboszláj-”nak mondja a nevét.

De példálózhatnék a Farkas Norberttel készült Hatáskeltők-epizóddal is, amelyben hosszabban is értekeztünk a kiejtésekről. Norbi arról panaszkodott, hogy a spanyol David Raya „Dévid”-nek ejti a keresztnevét, ami nyilvánvalóan nonszensz: a spanyolban a David „Dávid”.

Miért csinálják ezt? Mert ezzel tulajdonképpen „felhatalmazzák” a külföldi kommentátorokat. Pontosan tudják, hogy az eredeti kiejtést úgysem tudnák hibátlanul átadni, ezért megadják nekik azt az opciót, ami a külföldieknek a legkényelmesebb. Ezzel leveszik a lelkiismeret-furdalást a közvetítők válláról.

Az adásban őszintén meséltem Kristófnak arról, hogy a lámpaláz bizony a sokadik év és a rengeteg rutin után is utol tudja érni az embert. Számomra a legnehezebb szituációk ebből a szempontból mindig az úgynevezett „stúdiós meccsek” voltak.

Hogy miért? Mert egy közvetítés előtt a legrosszabb dolog, ami történhet veled, ha egyedül maradsz a gondolataiddal és a szorongásoddal. Amikor egy mérkőzésnek nincs stúdiós felvezetése, sokszor elég volt tíz perccel a kezdés előtt beülnöm a kommentátorfülkébe. Addig dumáltam a szerkesztői szobában a szerkesztővel, így a lehető legrövidebb volt az a minden, nyilvánosság előtt szereplő számára rettenetes időszak, amikor már nagyon szeretné elkezdeni a „produkciót”.

Ha beszélgetsz valakivel, elterelődik a figyelmed a stresszről. Pont olyan ez, mint amikor fáj a fogad, de elkezdesz valakivel egy izgalmas témáról beszélgetni – hirtelen már észre sem veszed a fájdalmat, mert elterelődik a figyelmed.

Ezzel szemben egy stúdiós felvezetésnél teljesen más a dinamika. Ilyenkor sokszor már 20-30 perccel a meccs előtt be kell ülnöd a fülkébe. A fülesen keresztül hallgatod, hogy miről beszélgetnek a stúdióban, figyelsz, mert ugrásra készen kell lenned, ha esetleg kiadják neked a szót. (Illetve tudnod kell, mi hangzik el, hogy esetleg reagálj valamire.)

De közben te magad néma csendben vagy. Nincs kivel beszélgetni, nincs kivel elterelni a figyelmedet, csak ülsz egyedül a szobában, és várod, mint a zsoké a rajtgépben, hogy végre induljon a futam.

Ha bővebben is érdekel a lámpaláz, íme, a podcastben hivatkozott vlogepizód:

Nagyon hosszúra nyúlt ez a jegyzet, mentségemre szóljon, hogy maga a podcastepizód is (több mint kétórás műsoridejével a Mahlzeit Podcast addigi leghosszabbja lett). Úgyhogy most jöjjön még néhány téma, immár csak bulletpoint-szerűen, amiről szintén szó volt.

• Nem érdemes keverni a tematikát a YouTube-on, ezért is hoztam létre egy új csatornát, ahol majd megint focis tartalmakat csinálok, az elsődleges csatornámat pedig meghagyom a Hatáskeltők Podcastnek
• Ha mindenáron egy kedvenc Hatáskeltők-epizódot kéne mondanom, akkor az a Csankó Zoltán szinkronszínésszel készült; még a Szinkronjunkie Blog értő szerkesztője is külön kiemelte Facebook-posztban
• A nézettségben, az elismertségben nagyon számítanak a nevek, a trendek, a hype-ra felülés: valószínűleg az én szövegemből készült DIGI Sport-os, Premier League-es Kedvesem-újraértelmezés sem szólt volna akkorát, nem foglalkozott volna vele Sixx a comment.com-on, ha történetesen nem az ország legfelkapottabb – az Eurovíziós Dalfesztiválon is jól teljesítő – dala lett volna a kiindulási alap
• Én az edutainmentben (szórakoztatva ismeretet terjeszteni) „utazom” és aki szerintem ezt TikTokon jól csinálja (sok mindenki más mellett persze), az a Beszéljünk órákról és Nagy Dani
• Emberi történetek és drámák a labdarúgó-világbajnokságokból (Barbosa, Ghiggia, Rensenbrink, Kolo Muani)
• Amikor majdnem elrontottam a gólszerzőt egy bajnoki címet lényegében eldöntő gólnál
• Kiből lehet jó kérdező? (itt hadd hívjam fel a figyelmet interjúajánló blogposztomra!)
• Fontos a személyes brand?
• Mi a siker?

De ezekhez (ha eddig nem tetted), tényleg indítsd el az adást – persze csak miután csomagoltál magadnak háromnapi hidegételt…