A kommentátor és a podcast szerepe egy felgyorsult világban

A kommentátor és a podcast szerepe egy felgyorsult világban

„Mindenségit!” Mondhattam, amikor kiderült, hogy több mint kétórás (a műsor történetének leghosszabbja) lett a Mahlzeit Podcast-es vendégszereplésem. És azért is mondhatom, hogy „Mindenségit”, mert a Mindenségit! Podcastben hangzott el valami fontos.

Ez a valami pedig szóba került Lemke Kristóffal beszélgetve. Mindenképp érdemes meghallgatnod az adást is, hiszen jelentős az eltérés, vagyis a beszélgetés és a most következő jegyzet kiegészíti egymást.

» A podcastműfaj helye a médiatérben

A podcast műfaji határainak kérdése az egyik legizgalmasabb hazai médiavita, amit Pázmándi Gergely is kiemelt a Mindenségit! Podcast egyik adásában, hangsúlyozva, hogy ők nem riporterek, hanem partnerek egy kötetlen beszélgetésben.

Szerinte sok itthoni „podcast” valójában egy internetre feltöltött, hagyományos tévéműsor/interjú kevesebb reklámmal, ahol a klasszikus kérdező-válaszadó felállás érvényesül. Vendégük, Hajdú Balázs megerősítette az ominózus adásban, hogy a Mindenségit! mentes az alá-fölérendelt viszonyoktól és a „kifaggatás” érzésétől.

A Mahlzeit Podcastben ugyanezt a gondolatot vittem tovább.

A tanult (tv-/rádió-)riporterek hajlamosak kiemelni, hogy ma már mindenkinek van podcastje, ami igaz. És közben hangsúlyozzák, hogy ez azért problémás, mert a kérdezés egy külön szakma. Ez viszont szerintem már csak részben igaz. Ahogy ők kérdeznek, az valóban egy szakma, szigorú szabályokhoz kötve (vissza kell kérdezni, nem nagyon van keresnivalója a riporter véleményének, stb.). Az a klasszikus riporterkedés.

A podcast azonban egy teljesen más, intimebb műfaj, ami leginkább egy kihallgatott privát dumálásra hasonlít. Ha már Hajdú Balázs, vele én is beszélgettem a Hatáskeltőkben, és kaptam egy ilyen visszajelzést: „Úgy éreztem magam, mintha egy könnyed, baráti beszélgetés harmadik résztvevője lennék.Lemke Kristóffal is ezt próbáltuk megvalósítani: én is csomószor kérdeztem őt, ez nem egy velem készült interjú volt, hanem egy (jó hosszú) beszélgetés két tartalomgyártó között.

Szerintem egyébként igenis megfér egymás mellett a nagybetűs Riporteri munka és a kötetlen podcastelés, de erről senkit sem szeretnék meggyőzni. 😊

» Friderikusz-hatás és Spotify, avagy videós műfaj egyáltalán a podcast?

Az adás egyik legizgalmasabb szakmai vitája nagyjából 52 percnél robbant be, amikor feltettem a kérdést: egyáltalán videós műfaj-e a podcast? Szerintem ugyanis nagyon nem az. A podcast alapvetően egy hangalapú, bármikor meghallgatható „rádióadás”.

Magyarországon a videós trendet nagy valószínűséggel Friderikusz Sándor indította el. Akkor, amikor otthagyta a hagyományos televíziózást, beült egy csili-vili stúdióba, és a YouTube-on elképesztő, sokszor milliós nézettségeket produkált. Ezt látva hirtelen mindenki, aki addig klasszikus, hangalapú podcastet csinált, kamerákat akart, mert azt hitte, ez a siker kulcsa.

A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Ha mélyebben belemegyünk a szakmai részletekbe, látni kell a különbséget a platformok között. A YouTube ajánlórendszere zseniális: ha behozol egy ismert vendéget, hatalmas tömegeket érhetsz el, de ezek az emberek sokszor csak az adott sztár miatt jönnek, és soha többé nem térnek vissza a csatornádra.

Ezzel szemben a klasszikus, 2015–2018 környékén indult hazai podcastek a Spotifyon építettek fel egy mondjuk 8-10 ezres, masszívan lojális tábort. Ott nincsenek 50 ezres megtekintések, de az a fix bázis minden héten kitartóan ott van. Ezt a fajta lojalitást a YouTube-on borzasztóan nehéz elérni. Ráadásul ahogy a TheVR-os srácok is panaszkodtak rá, sokszor már a YouTube-feliratkozóik sem kapnak értesítést az új tartalomról…

Ugyanakkor Kristóffal abban egyetértettünk, hogy manapság videó nélkül szinte marketing-öngyilkosság elindítani egy műsort. Nem azért, mert az emberek 90 percig a beszélő fejeket akarják bámulni – egy hosszú adást a legtöbben háttérként, mondjuk mosogatás közben hallgatnak –, hanem a promóció miatt. Ha nincs videód, mit teszel ki a TikTokra?

A vizualitás és a shortsok készítése ma már a figyelemfelkeltés és a „tölcsérbe vonzás” elengedhetetlen eszköze.

(Arról, hogy hogyan érdemes shortsokat gyártani, írtam egy hosszú LinkedIn-hírlevevelet, de a lényegét az adásban is elmondtam. Két jóbarátod az OpusClip, illetve a MetriCool.)

Olyan a short, mint a LinkedIn-posztolgatás: simán lehet, hogy egyszer csak megkeres téged munkával, esetleg árajánlatot kér tőled valaki, aki addig sohasem kommentelt, sohasem lájkolt, ugyanakkor az újabb és újabb shortsokkal folyamatosan hatottál a tudatalattijára.

HIRDETÉS

Ezért is hoztam létre egyéni tanácsadásomat, aminek a lényege, hogyha úgy látod jónak (és szerintem lásd úgy jónak!), hogy a márkád fellendítéséhez podcast-vendégszerepléseken át vezet az út, akkor vannak tippjeim ahhoz, hogyan kerülhetsz be a niche-edben fontos podcastokba, és még inkább: megtalálom veled együttműködve azokat a történeteidet, amik valóban ütnek. Akár shortsok formájában. Kattints ide és beszéljünk róla!

» A blog halott? Inkább a podcastből lehet pénzt szerezni?

Szerintem igen. Erre remek példa a korábban Premier Leak, most már LEAK. néven futó focis tartalomgyártó csapat. Ők anno elindították a boxtobox.hu-t, hogy majd ott blogolnak, és ezzel majd támogatói pénzt szereznek (köszönhetően a Spíler TV-n és különböző focisblogokon szerzett követőiknek).

Aztán be kellett látniuk, hogy erre podcastként van nagyobb esélyük. 2021. decemberi Facebook-posztjukból idézek: „A Boxtobox első évéből sok mindent megtanultunk, (…) de leginkább azt, hogy inkább hang- illetve videós anyagok gyártásába kell ölni az energiáinkat az írás helyett. Meg azt, hogy ezt nem előfizetéses formában kell tennünk.”

Úgyhogy elindították a Premier Leak Podcastet (kimondottan az angol bajnokságot elemezve), majd amikor már elég nagyra nőttek organikusan, fizetőfal mögé tettek bizonyos tartalmakat. Azóta van már Európa Leak is (ebben az angol bajnokságon kívüli országok futballját elemzik), kizárólag az arra előfizetőknek. És mivel több mint 1000 ember úgy döntött, hogy befizet valamelyik csomagjukra, ebből már meg is lehet élni.

Ők tehát a szabályt erősítő kivételek, mert inkább az a jellemző, amit a Bochkor című reggeli rádióműsorból ismert Háder Gyuri mondott egy interjúban: „Azért én szeretek pénzt keresni, és Magyarországon podcasttel nehezen lehet. El szoktam játszani a gondolattal, hogy mikor válik majd a podcastelés nálunk is olyan erőssé, hogy már lehessen rá egy életpálya-modellt építeni, de az biztos, hogy még nem tartunk ott.”

A többség legfeljebb abban bízhat, hogy a Spotifyon felépít egy olyan bázist, hogy utána megérje leszerződnie a BeTone Stúdióval, amely hoz neki hirdetőket.

» Közvetíteni bárki tud?

A podcastműfaj mellett természetesen a kommentátori szakmáról (aminek a kulisszatitkairól csak a TikTokra készítettem több mint 120 válaszvideót) is sokat beszéltünk.

Gyakran megkapom, Kristóftól is „megkaptam”, hogy közvetíteni tulajdonképpen bárki tud, aki jól beszél magyarul. Neveket kell mondani, illetve néha azt, hogy „Gól!”

Hát, nem. Nem mindenki tud közvetíteni. Emlékszem, amikor még csak álom volt a kommentátori szakma, és sokszor átmentem a haverokhoz gyakorolni. Levettük a tévéről a hangot, és én közvetítettem. Volt egy hatalmas Barca-drukker barátom, még a Messi-korszak előtti, Deco és Ronaldinho fémjelezte időszakban. Egyszer ez a haverom megjegyezte, hogy „figyelj, hát ez tényleg annyira könnyű”. Erre azt mondtam neki: „Jó, oké, akkor csináld te!”. Pillanatok alatt kiderült, hogy képernyőről konkrétan még Decót sem tudta felismerni, hiába volt megrögzött Barcelona-szurkoló.

Kívülről nem látszik, mekkora koncentrációt igényel az, hogy egyszerre formálj kerek mondatokat, ismerd fel a játékosokat úgy, hogy sokszor nem látod a mezszámukat, és közben még érdekes is maradj.

A YouTube-on egyébként külön vlogepizódot szenteltem annak, hogy hogyan ismerem fel a játékosokat képernyőről:

Persze amikor köd van, akkor ez sem segít:

» Hogyan ejti ki a nevét Szoboszlai Dominik?

A podcastben Kristóf nevetve vallotta be, hogy félig németként a mai napig küzd Szoboszlai Dominik nevével, és sokszor „Szoboszláj”-nak ejti. Ezen jót nevettünk, de a valóság az, hogy ez teljesen érthető: vannak olyan nyelvek, ahol a kommentátoroknak szó szerint beletörne a nyelvük a helyes magyar kiejtésbe.

Évekkel ezelőtt a Debrecen egy svéd csapattal játszott, és Hajdú B. István a meccs előtt a svéd kollégával cserélte ki a kiejtési listákat. Tanítgatta a magyar nevekre, de amikor a svéd kommentátor a „Szűcs” névhez ért, ott egyszerűen ledobta a láncot…

Visszatérve Szoboszlaira, felhoztam azokat a hivatalos – az UEFA vagy a Premier League által készített – videókat, ahol a játékosok maguk mondják be a kamerába a nevüket a külföldi közvetítők számára. És ott bizony Szoboszlai is „Szoboszláj-”nak mondja a nevét.

De példálózhatnék a Farkas Norberttel készült Hatáskeltők-epizóddal is, amelyben hosszabban is értekeztünk a kiejtésekről. Norbi arról panaszkodott, hogy a spanyol David Raya „Dévid”-nek ejti a keresztnevét, ami nyilvánvalóan nonszensz: a spanyolban a David „Dávid”.

Miért csinálják ezt? Mert ezzel tulajdonképpen „felhatalmazzák” a külföldi kommentátorokat. Pontosan tudják, hogy az eredeti kiejtést úgysem tudnák hibátlanul átadni, ezért megadják nekik azt az opciót, ami a külföldieknek a legkényelmesebb. Ezzel leveszik a lelkiismeret-furdalást a közvetítők válláról.

» Lámpaláz, avagy miért a stúdiós meccsek a legnehezebbek?

Az adásban őszintén meséltem Kristófnak arról, hogy a lámpaláz bizony a sokadik év és a rengeteg rutin után is utol tudja érni az embert. Számomra a legnehezebb szituációk ebből a szempontból mindig az úgynevezett „stúdiós meccsek” voltak.

Hogy miért? Mert egy közvetítés előtt a legrosszabb dolog, ami történhet veled, ha egyedül maradsz a gondolataiddal és a szorongásoddal. Amikor egy mérkőzésnek nincs stúdiós felvezetése, sokszor elég volt tíz perccel a kezdés előtt beülnöm a kommentátorfülkébe. Addig dumáltam a szerkesztői szobában a szerkesztővel, így a lehető legrövidebb volt az a minden, nyilvánosság előtt szereplő számára rettenetes időszak, amikor már nagyon szeretné elkezdeni a „produkciót”.

Ha beszélgetsz valakivel, elterelődik a figyelmed a stresszről. Pont olyan ez, mint amikor fáj a fogad, de elkezdesz valakivel egy izgalmas témáról beszélgetni – hirtelen már észre sem veszed a fájdalmat, mert elterelődik a figyelmed.

Ezzel szemben egy stúdiós felvezetésnél teljesen más a dinamika. Ilyenkor sokszor már 20-30 perccel a meccs előtt be kell ülnöd a fülkébe. A fülesen keresztül hallgatod, hogy miről beszélgetnek a stúdióban, figyelsz, mert ugrásra készen kell lenned, ha esetleg kiadják neked a szót. (Illetve tudnod kell, mi hangzik el, hogy esetleg reagálj valamire.)

De közben te magad néma csendben vagy. Nincs kivel beszélgetni, nincs kivel elterelni a figyelmedet, csak ülsz egyedül a szobában, és várod, mint a zsoké a rajtgépben, hogy végre induljon a futam.

Ha bővebben is érdekel a lámpaláz, íme, a podcastben hivatkozott vlogepizód:

https://youtu.be/iQ6l2I35jKA

» És hogy még miről volt szó az adásban?

Nagyon hosszúra nyúlt ez a jegyzet, mentségemre szóljon, hogy maga a podcastepizód is (több mint kétórás műsoridejével a Mahlzeit Podcast addigi leghosszabbja lett). Úgyhogy most jöjjön még néhány téma, immár csak bulletpoint-szerűen, amiről szintén szó volt.

De ezekhez (ha eddig nem tetted), tényleg indítsd el az adást – persze csak miután csomagoltál magadnak háromnapi hidegételt…

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Amikor a semmiről kell beszélni tévében/rádióban

Beszélned kell, úgy, hogy igazából nincs miről beszélni. Például mert akkora a köd, hogy nem látszik semmi a focimeccsből. Vagy mert kampánycsend van. Megtörtént esetek jönnek.

Id. Knézy Jenő, Szántó Dávid, Zelinka Ildikó, Pásztory Dóra. Sportriporterek, akik vettek részt választási műsorban.

De miért szeretik más szerepkörökben kipróbálni a sportriportereket? Egyrészt mert egy kommentátor sok adattal dolgozik nap mint nap. Aztán: gyorsan kell, hogy vágjon az agya. Ráadásul egy (akár rádiós) sportriporter elképesztő óraszámot tölt élő adásban, gyakorlatilag bármilyen helyzetből ki tud jönni, és talán emiatt egy sportriporter rengeteget képes beszélni akkor is, ha nem történik semmi!

„Melyik politikai újságíró beszélhet sok ezer órát élőben? – tette fel a nagy kérdést Bárdos András Komlósi Gábor Sportpálya című műsorában, majd így folytatta: – Kimész egy meccsre, és hosszabbítás van. Rádióban. Nem olyan egyszerű kilencven perc után még tizenöt percet beszélni. Abban a tizenöt percben semmi sem történik, sőt, az én időmben a hosszabbítás előtt még bementek a játékosok az öltözőbe. Ha nem vagy fölkészült, nem tudod végigbeszélni. A nem sportos kollégáknak sokkal nehezebben adatik meg ilyen mennyiségű próbálkozási lehetőség. Én mindennap legalább 10-20-50 percet beszéltem élőben a rádióban. Aki sok ezer órát beszél élőben, történhet bármi, nyilván nem jön zavarba semmilyen helyzetben.”

Ettől még történelmi tény, hogy a magyar választási műsorok legnagyobb kihívását egy nem sportriporter oldotta meg. Még 2010-ben történt, hogy a szavazóköröknek 19 órakor kellett volna zárniuk, de úgy határoztak, aki este hét óra előtt beállt a sorba, az szavazhat! Majd 19 óra előtt pár perccel az a döntés született, hogy a kampánycsendet meghosszabbítják, amíg az utolsó választó le nem adja a voksát. Vagyis hosszú időn keresztül úgy kellett elemző műsort csinálni a köztévében, hogy nem lehetett érdemben elemezni, hiszen még mindig tartott a kampánycsend.

Süveges Gergő pedig ezt emlékezetes módon oldotta meg – ahogy a comment.com írta, lényegében egy stand up comedy-vel reagált.

Egyébként az abszurd helyzet a hivatásos stand uposokat, például Beliczai Balázst is megihlette, aki tökéletes Kéri László-hangutánzással adta elő az alábbi, képzeletbeli párbeszédet:

– Vendégünk Kéri László politológus, kérem elemezze a helyzetet, de ne felejtse, egyetlen párt vagy politikus nevét sem mondhatja ki!

– Ööööö, a Fide… a Fidel Castro most nem indult a választáson, de a Jobbik… a jobbik lábam nagyon fáj. Ami nagy meglepetés, hogy az elempé… az elem például kiesett a távirányítómból.

Egyszóval az ilyen „beszéljünk sokat, amikor semmi érdemleges nem történik” nehéz műfaj, ha viszont valaki felnő a feladathoz, akkor még sokáig emlegetik. Én is hosszasan beszéltettem 2009-ben Faragó Richardot (a Komlósi Oktatási Stúdió tanulójaként őt választottam alanynak az egyik kötelező interjús feladatnál) egy kilenc évvel korábbi közvetítéséről.  

2000 novemberében ő volt a kommentátor a Macedónia–Magyarország válogatott meccsen, ami csupán 45 percig tartott, hisz szinte végig tejfölköd volt, és úgy kellett „közvetítenie”, hogy semmit sem látott a mérkőzésből.

Aztán magam is a riporteri pályára kerültem, és egyszer a saját bőrömön érezhettem, milyen is ez. 2015. december 3-án a Carpi–Vicenza Olasz Kupa-meccs teljes ködben ment végig. De az még hagyján…

Szokás szerint négy-öt perccel az eredeti kezdési időpont előtt kapcsoltak ki hozzám. Ekkor az történt, hogy elkezdtem beszélni, elmondtam, amit mindenki látott: hogy szinte semmit sem látni. Aztán a játékvezető kijött, maga köré gyűjtötte a két csapatkapitányt, kínos lassúsággal eltotyogtak a kezdőkörből az egyik kapuig, majd a másikig – utána pedig bement mindenki az öltözőbe.

Perceken át úgy kellett beszélnem élő adásban, hogy azt sem tudtam, lesz-e egyáltalán meccs. Kisvártatva jött a hír: lesz, negyedóra múlva.

Vagyis összességében 20 percet beszéltem a nagy semmiről.

És az az igazság, hogy 11 év alatt talán egyszer sem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint akkor. Itt aztán bármit mondhattam, nem kellett betartanom a Vitray-tanítást, hogy nem szabad versenyezni a képpel, elvégre azon a képen olyan túl sok minden nem volt látható, nem tudtam elvenni a látványból…

Íme, néhány „szemelvény”:

Mit indított el bennem A nemzet aranyai?

Mit indított el bennem A nemzet aranyai?

Megnéztem én is a moziban A nemzet aranyait. Méghozzá úgy, hogy ismertem a legfőbb bírálatokat a filmmel kapcsolatban. Érdekes, ezeknek a többsége (túl tömény, túl hosszú; miért van ennyire hangos és erőteljes zene az olimpiai döntők összefoglalója és kommentátorhangja alatt?) számomra egyáltalán nem volt zavaró.

Ha én változtathatnék valamit, akkor újra és újra kiírnám a külföldi megszólalók nevét. Mert volt, aki később még „visszatért”, és én például már nem tudtam lekövetni, hogy ki is az.

De egyébként a legkevésbé sem unatkoztam, annyira jó volt a vágás. Annyira folyamatosan építkezett a sztori. Számomra szinte elröppent a több mint két óra.

» Könyvek bűvöletében

Ami meg a szintén kritika tárgyává tett A nemzet aranyai címet illeti… Erről nem formálnék véleményt, hiszen nem vagyok épp elfogulatlan.

Én lehettem a lektora, korrektora Csurka Gergely 2008-ban megjelent, azonos című könyvének az Aréna 2000 Kiadóban. Büszke voltam arra, amikor kiszúrtam a megolvasás során, hogy egyszer a négyméteres / ötméteres helytelenül szerepelt (az évek alatt változott, hogy négy vagy öt méterről kell-e elvégezni a büntetőt). Arra már kevésbé, hogy amikor a kiadó tördelője elolvasta az immár megjelent könyvet, több betűhibát is talált benne…

Az egyik dolog, amit megtanultam sportkönyvkiadó-dolgozóként, könyvszerkesztőként- és -szerzőként, hogy bizony hiába olvas el az ember százszor egy szöveget, akkor is maradhat benne elütés. És általában egy „szűz szem” pont arra az elírásra fog ránézni. Ezért tanácsos több embernek is elolvasnia a szövegeket megjelenés előtt.

A nemzet aranyai egy trilógia harmadik eleme volt. A magyar férfi-vízilabdaválogatott felejthetetlen krónikásává avanzsáló Csurka Gergely külön könyvet szentelt a 2000-es sydney-i, a 2004-es athéni és a 2008-as pekingi olimpiai győzelemnek. A nemzet aranyai tehát a harmadik elsőségről szóló könyv címe volt eredetileg.

» Soha többé dedikálást!

Ennek a kötetnek köszönhetem, hogy egyszer és mindenkorra befejeztem az autogramgyűjtést. Merthogy lehetőség volt két olimpiai bajnokkal dedikáltatni a könyvet. Én lelkesen meg is tettem… Aki megmondja, hogy kik írták alá (sajnos már nem emlékszem), az nagy varázsló, hiszen annyira csúnya mindkettőjük kézírása, hogy némi túlzással akárki lehetne az aláíró.

"It's up for grabs now" - Brian Moore híres közvetítés részlete az Arsenal stadionjában

» Minden idők legjobb magyar sportkönyve

2004-ben mind a Kemény-csapat, mind Gergő felfoghatatlanul magasra tette a lécet. Volt egy olyan finálé a szerb-montenegróiak ellen, amelyhez fogható vízilabdamérkőzés kevés akadt a történelem során. Az igazi Dream Teamben Csurka azt a meccset veszi végig, szinte passzról passzra, de úgy, hogy közben megismerkedhetünk az összes főszereplővel. Szerintem az minden idők legjobb magyar sportkönyve! 

Ezek után én közel sem éreztem annyira kiemelkedőnek A nemzet aranyait, de amikor egy kedves pályatársam kiolvasta, és lelkendezve beszélt róla, rájöttem: valószínűleg az is remek, csak épp olvastam már ebben a témakörben még annál is jobbat. Sporthasonlattal: a világrekord után az Európa-rekord már nem üt akkorát ugyanattól a sportolótól.

Viszont a 2008-as olimpiához fűződik az, ami engem a leginkább megmozgatott. És ennek, immár sporttelevíziósként, egy kicsit magam is utánamehettem. 

» Tartalom, minőség, hitelesség, alázat

De itt megállok egy pillanatra. A filmet nézve végig azt éreztem, hogy tulajdonképpen az a legjobb az egész moziban, hogy külsőre is egyben lévő sportemberek szép ruhában, jól bevilágítva okosan, értelmesen, választékosan, intelligensen beszélnek valamiről, ami egyébként minden magyar embernek rengeteg örömöt hozott.

Nagyon átjött az is, amiről Madaras Norbert a Betone Network Neked könnyű című podcastjában beszélt Benedek Tibor özvegyének, Benedek-Epres Panninak: 

„Kifejezetten büszke vagyok, hogy a vízilabdázók többsége nem élt vissza azzal, hogy a topon voltunk. Sőt, talán inkább túl visszafogottak voltunk. De ez nem baj. Szerencsére nem nagyon voltak körülöttünk olyanok, akik meghülyítettek volna minket.”

Ugyanezt éreztem, amikor a kétezertízes évek közepén a DIGI Sportnál 10 perces miniportrékat készíthettem sportolókról Vitray Tamás Megint mesélek című műsorába. Én dönthettem el, hogy kivel interjúzok, és valahogy szinte mindig vízilabdázóra esett a választásom.

Mert egyszerűen érzi az ember, hogy több lesz, ha őket hallgatja. Szerénység, alázat, (sport)emberség. Ezt kapod, ha Neked is megadatik, hogy egy olimpiai bajnok vízilabdázóval beszélhess.

Na meg hát a szakmai tudás… Az olimpiai bajnok kapus Molnár Endrével még a felvétel előtt nagyjából 15 percet beszélgettem a vízilabdáról. Abban a negyedórában többet tanultam a sportágról, mintha egy évig bérletesként minden OSC-meccsen ott lettem volna.

» Gergely István bekerült az olimpiai csapatba, pedig…

És akkor most jutottunk el a kedvenc témámhoz. 2008-ban volt az olimpia előtt egy Európa-bajnokság. Azt megelőzően azt mondta Kemény Dénes kapitány, hogy csak akkor változik az olimpiára utazó keret az Eb-hez képest, ha valami nagyon rendkívüli dolog történik.

Aztán mégis változott. Nagy Viktor helyett Gergely István lett az olimpiai csapat másik kapusa Szécsi Zoltán helyett. Gergely aztán sokat tett a végső győzelemért: az elődöntőben Montenegró 6-3-as vezetésénél beállt, és parádésan védett, büntetőt is hárított. Lehet, hogy nélküle nincs meg a harmadik olimpiai arany.

Ennek a kapuscserének a háttere engem borzasztóan érdekelt, és ezért örültem annak, amikor Molnár Endrével, a kapuslegendából lett kapusedzővel ezt is kibeszélhettem. (Az alábbiakat a forgatott anyagból jegyzeteltem le, a tévére vágott változatban ez nem szerepel.)

– A pekingi olimpia előtt megkértek a Honvédnál, hogy menjek, segítsek Gergely Pistának. Addig hívogattak, kapacitáltak, amíg igent mondtam, és akkor fél évig dolgoztam vele, pont az olimpia előtt – amin aztán a sorsdöntő meccset ő hozta Dénesnek.

– Ez nagyon érdekes volt, hiszen ő ekkor, kétezer-nyolcban reálisan nézve letehetett arról, hogy ott lesz az olimpián. Aztán milyen az élet, mégis őt vitte Pekingbe Kemény Dénes, nem pedig az Európa-bajnokságon védő Nagy Viktort. Mekkora részt tulajdonít Gergely sikerében?

– Pista mindent tudott a kapusságról, mindenben topon volt vízilabdakapusként. Egy dolog volt, amiben úgy érzem, tudtam segíteni: az önbizalmát egy kicsit felpumpáltam. Eleve egy kicsit le is mondott a válogatottságról, és a Honvédban elég sok stokedlit kapott, valahogy mindig rajta csattant az ostor. Mindig az volt, hogy miért nem fogta meg ezt, miért nem fogta meg azt. S amikor először lementem őt edzeni, akkor megmondtam, hogy egyezzünk ki valamiben. Ha én dolgozom vele, akkor senki sem szól bele abba, hogy hogyan edzünk. Nem szapuljátok; majd én megmondom neki, ha nem jól védett. Szerintem ez egy kicsit segített neki, leesett a teher a válláról.

– De mit mondott neki? Hogy amíg van egy minimális esély az olimpiára, addig meg kell gebedni?

– Nem, az olimpiáról nem beszéltünk. Illetve, olyan értelemben igen, hogy azt mondtam neki: mi most szépen elvégzünk ennyi és ennyi munkát, és ha ez nem elég, akkor nem mész az olimpiára. Ha elég, akkor ki fognak vinni. Jól is védett, szuper volt abban a szezonban.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy Ön nem is lepődött meg annyira Kemény Dénes döntésén, mint a közvélemény.

– Nem. Nagy Viktort egy kicsit sajnáltam, mert ő is megtett mindent azért, hogy kijusson az olimpiára. Meg is mondtam neki, hogy rám ne haragudj – én csak elvégeztem a rám bízott feladatot. Dénes nekem régi csapattársam, még a Spartacusban játszottunk együtt. De én soha egy szóval nem mondtam neki, hogy a Pistával legyen ez vagy az; esküszöm, egyszer nem mondtam neki, hogy a Pistát vigye az olimpiára. Ez az ő egyéni döntése volt, hogy őt választotta végül. De jól választott!

Azt pedig Csurka könyvéből tudjuk, hogy Gergely agykontrollal vonzotta be magának, hogy ő bizony ott lesz Pekingben!…

» Hajdú B. István: több mint krónikás

Sporttelevíziósként nyilván Hajdú B. István 2004-es athéni olimpiai döntőbeli közvetítése a legmeghatározóbb ebből az egész vízilabda-sikerkorszakból. Ami egyébként az ő mércéjével mérve nem is volt olyan kiemelkedő.

Legalábbis addig, amíg el nem érkeztünk a végjátékhoz. De amikor elérte a csúcspontot a meccs, akkor ő is szintet lépett. Tudom, tudom, a 12 fürdőgatyás férfiről szóló mondata, azt kéne kiemelni, és valóban, arra mindenki emlékszik.

De én inkább az elképesztő agyára és a győztes gól közvetítésére hívnám fel a figyelmet. Az már a másik legendás gólközvetítésénél is kiderült, hogy elképesztően jó a memóriája, és bravúrosan tud visszakötni.

Mert hogyan közvetítette le anno Hajdú B. István a zalaegerszegi Koplárovics Béla győztes gólját a Manchester United ellen? 

„Föltámad a szél, és vele együtt a Zete is. Három perc hosszabbítás lesz. El is indult most ez a három perc. Szamosi kér keresztlabdát. Szamosi! Szamosi! Be kéne adni jól! Ott a helyzet! Góóóóól! Koplárovics! Egy-nulla a kilencvenegyedik percben, több ez mint feltámadás! Koplárovics Béla első gólja a Zalaegerszegben, hát persze, hogy a Manchester Unitednek. (…) Dehogynem kell hosszabbítani, hogyne kéne? Most kell lefújni!”

Tehát a gól emelkedett pillanatában is pontosan emlékezett arra, hogy nem sokkal korábban arról beszélt, hogy 1. feltámadt a Zete, 2. milyen jó volna, ha a bíró lefújná a meccset (ezt nem hallhatjuk az összefoglalóban) – és nemcsak hogy emlékezett, de ezeket magától értetődő természetességgel csatolta vissza.

Athénban pedig arról beszélt, nem sokkal a győztes gól előtt, hogy elég lenne egy pici gól, amikor épp csak hogy átúszik a labda a képzeletbeli gólvonalon.

Amikor ehelyett Kiss Gergely lőtt egy iszonyatosan nagy dugót, azt kiabálta, hogy nem kellett volna ekkora gól, még a végén kifizettetik velünk a háló árát a görögök.

(A villámgyors rögtönzés mindig is Hajdú B. legnagyobb erősségei közé tartozott. Volt, amikor egy mókus futott a pályára, volt amikor Johan Cruyff köpött egy méreteset premier plánban; mindkétszer jött egyből a szenzációs reakció.)

Aztán véget ért a mérkőzés, és a magyar televízió úgy döntött, hogy nem veszik el a képet. Beszéljen a riporter addig, amíg nem lesz díjátadó. Hát, az nem jött egyhamar. Ám Hajdú B.-t nem lehetett zavarba hozni azzal, hogy közel fél órán át egy mozdulatlan medencetotálképre kellett beszélnie.

Hiszen ő megcsinálta jó előre a házi feladatát. Több kiló papírral érkezett Athénba, mindenkiről mindent tudott. Valószínűleg egy órán át is tudott volna sztorizni Kásásékról.

De Hajdú B. akkor sem jött volna zavarba, ha ez a „sokáig a semmiről beszélés” úgy következik be, hogy előtte a szerb-montenegróiak nyertek. Mert miután bejutottunk a döntőbe, egy teljes napon át azt „könyvtárazta”, hogy hogyan veszített olimpiai finálékat a magyar pólócsapat.

Mert persze nagyon rossz lenne, ha ez bekövetkezne (szerencsére nem következett be), de számára felkiáltójel volt Kovács Kokó István K. O. veresége Chacón ellen. Amivel igazából, ahogy Hajdú B. fogalmazott egyszer, nem tudott mit kezdeni a komplett magyar média. Mindenkit váratlanul ért. És ő nem akart hasonló helyzetbe kerülni. Ezért inkább túlkészülte magát.

Mindez annyira inspiráló volt számomra, hogy a DIGI Sportnál mindig nagyon vártam a bajnokavatásokat, és annyira aprólékosan felkészültem mindig, hogy akár 20 percig is tudjak beszélni a „semmiről”.

Közvetíthettem David Beckham bajnoki címét az amerikai labdarúgó-bajnokságban, a Kiel német sporttörténeti 100%-os bajnoki címét a kézilabda Bundesligában, és pont most emlékeztetett a Facebook, hogy nemsokára a kétéves évfordulója lesz annak, hogy én közvetítettem a Lille totálisan váratlan bajnoki címét, amit az akkor is bombaerős PSG-vel szemben ért el Franciaországban.

Arra is próbáltam olyan aprólékosan felkészülni, ahogy Hajdú B. tette Athénban.

"It's up for grabs now" - Brian Moore híres közvetítés részlete az Arsenal stadionjában

Mert a magyar férfi vízilabdának köszönhetően követendő példaképek születtek, medencében és kommentátorállásban egyaránt.