Kovalcsikné Bátori Krisztina sokáig biztos hátországa volt sikeres sportoló férjének. Majd eljött az ideje az ő önmegvalósításának. Hegymászóként járta a világot, aztán egy agyvérzés után „jobb híján” első magyar nőként eljutott az Északi- és a Déli-sarkra is.

„Egyszer csak hazaállított egyik napról a másikra egy tűzpiros Yamaha-versenymotorral. (…) Akkor egy jó darabig motorozott, utána elkezdett lovagolni. Addig lovagolt, amíg kilenc csavarral össze nem csavarták a kezét. Ekkor elkezdett búvárkodni, utána megtanult repülőt vezetni, majd kitalálta, hogy elkezd hegyet mászni. Ez lett neki igazából a legkitartóbb… hát, hobbinál talán valamivel több tartalom az életében.”

Ezt mondta nekem Kovalcsik Péter a feleségéről, Kovalcsikné Bátori Krisztináról.

A Megint mesélek… című DIGI Sport-os portréműsor gyártása úgy nézett ki, hogy az ember leforgatta, és megvágta a maga anyagát, a műsor házigazdája, Vitray Tamás pedig átvette azt. Ekkor is így történt, és amikor az átvételnél elhangzott ez a rész, szinte egyszerre szólaltunk meg a Tanár úrral. Nem lehet, hogy a teljes képhez a feleséggel is forgatni kellene egy portrét?

Szerencsére még volt annyi idő az adásig, hogy meg lehessen csinálni egy második anyagot, és hála Istennek Péter is rá tudta beszélni a feleségét az interjúra, mert egyébként Kovalcsikné Bátori Krisztina nem az a nyilatkozós fajta!

Úgyhogy az adásban lement Kovalcsik Péter portréja, majd Vitray megjelent a képernyőn a tonettszéken ülve, és azt mondta: „Ugye, Önök is kíváncsiak lettek a feleségre? Hát, lássuk!” És láttuk!

Én meg közben azon gondolkoztam, hogyha egyszer Lilu alias Kovalcsik Ildikó is interjúalanyom lesz, biztos megkérdezem tőle, hogy mire büszkébb: a műsoraira vagy arra, hogy két ilyen csodálatos szülője van?

• Testnevelő tanárként kezdte pályáját
• Férje Kovalcsik Péter, sokszoros válogatott jégkorongkapus
• Nagyobbik lánya Lilu, az ismert televíziós
• 2004 áprilisában az Északi-sarkon járt, ahol kitűzték a magyar zászlót Ács Zoltánnal
• 2005-ben első magyar nőként jutott el a Déli-sarkra

1. Hegymászás, tériszonnyal. „Két méter magasból is hatalmas félelmem volt, a Hármashatár-hegyre nagy alumínium létrával mentünk. Úgyhogy ezen nagyon sokat dolgoztam, jártam artistaképzőbe, hogy át tudja menni fent a gerendákon.”
2. Agyvérzése után 8 hónapja volt arra, hogy újra megtanuljon írni, olvasni, beszélni – tudván, amit nem tanul meg újra ez idő alatt, azt a képességét örökre elveszíti… „Az nagyon komoly versenyfutás volt az idővel! El sem tudtam volna képzelni, hogy az ember járókerettel üldögéljen otthon. Nagy családi összefogás volt meg komoly akarat a részemről. Akkor jött az Északi-sark ötlete, mert mondta az orvos, hogy ők többet nem írják alá azt a papírt, ami a hegymászáshoz kötelező.”
3. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. „Az Antarktisz volt az a téma, amiről többször is tartottunk előadást Zolival. Meghívtak minket a Vakok Intézetébe is. Hogy meséled el egy nem látó embernek, hogy mit látsz, amikor az Antarktisz egy jégsivatag, ahol semmit sem lehet látni. Hogy milyen hatással van az emberre, ha csak beteszi oda a lábát. Én napokon keresztül minden este sírtam. Mínusz negyven fok volt, mégis kint álltam, és néztem.”

» Hivatkozások az interjúhoz

• Ács Zoltán
• A Blikk cikke az Északi-sark eléréséről
• Az Index hírcikke a Déli-sark eléréséről

A magyar női kézilabda-válogatott 2003. december 14-én úgy vesztette el a vb-döntőt, hogy 7 perccel a vége előtt még 7 góllal vezetett. Aztán jött a hihetetlen végjáték, Görbicz meg nem adott góljával, majd eladott labdájával és végül a francia himnusszal… Marczinka Zoltán akkor Mocsai Lajos segítőjeként élte meg mindezt. Erről és az egész edzői pályafutásáról beszélgettem Vele Vitray Tamás Megint mesélek című műsorában.

2003 legvégén a magyar női kézilabda-válogatott fantasztikus menetelést mutatott be a horvátországi világbajnokságon, pedig „csak” annyi volt a cél, hogy legyen meg az olimpiai kvalifikáció. Meglett, de ennél sokkal több lett meg – majdnem…

2003. december 14-én (úristen, ennek 20 éve immár…) úgy tűnt, hogy a zágrábi csarnokban 9000 magyar szurkoló előtt (és nagyjából ugyanennyivel azon kívül!) ebből világbajnoki cím lesz.

A rendes játékidő vége előtt 7 perccel (az 53. percben) 7 góllal (25-18-ra) vezettek a mieink.

Aztán elkezdett olvadni az előny, és mire felocsúdtunk, már a nyakunkon voltak a franciák.

Görbicz Anita − aki azon a tornán vált világsztárrá; a mai napig fejből írom le az egyik akkor megszülető újságírói mondatot: „Görbicz a női kézilabdázás Zinedine Zidane-ja, az Audrey Hepburn-tekintetű zseni, aki húszévesen mindent tud erről a játékról, és legkésőbb három év múlva egyszerűen kinövi a sportágat”) lőtt egy gólt, ami teljesen szabályosnak tűnt, a bírók mégis érvénytelenítették, lépéshibára hivatkozva.

De így is, már csak 10 másodperc volt hátra, még mindig egy gól volt a mieink előnye, és Görbicz Anita birtokolta a labdát.

Ám ekkor elvesztette, és bár majdnem sikerült visszaszerezni, a vége az lett, hogy Görbicz csak szabálytalanság árán tudta megállítani a kapura törő franciát. Piros lap, és időntúli hétméteres.

„A zágrábi vb után nagyon-nagyon bántott, hogy azt az időntúli hetest a rendes játékidő végén nem fogtam meg. Azzal világbajnokok lettünk volna. Hozzáteszem, életem egyik legjobb meccse volt, tehát nagyon jól tudom, hogy nem rajtam múlt. Mégis azt mondom, hogy na, azt az egyet kellett volna megfogni.”

Ezt nyilatkozta évekkel később Pálinger Katalin, a mieink kapusa Gundel Takács Gábor A sport művészete című könyvében, hozzátéve, hogy 39 fokos lázzal védett, tényleg csodaszámba-menően.

A hosszabbítás ezek után szinte semmi jóval nem kecsegtetett: egy ilyen talpra állással akkora lélektani fölénybe kerül egy csapat – itt Franciaország −, ami szinte biztos győzelem. Nyertek is a franciák 32-29-re, így az övék lett a világbajnok cím.

Bármennyire is fájó a mai napig a végjáték (bármennyire is belém égett ez a kép a síró Görbiczről), én abban a néhány hétben szerettem bele egy életre a kézilabda nevű sportágba. Az a menetelés, az a teljesítmény tényleg magával ragadó volt. SPORT, csupa nagybetűvel. Minden, ami szép a sportban, és semmi, ami csúnya.

És a sportújságírói pályafutásomra is óriási hatással volt. Pajewski László akkoriban kezilabda.com néven üzemeltetett egy portált, ahová kézilabdás cikkeket gyártott. Ismeretlenül írtam neki, hogy én egyelőre csak szeretnék újságíróvá válni, írhatok-e a honlapjára cikkeket? Írhattam, ő meg kitette. Ezek között volt olyan, amit később elküldtem az Aréna 2000 Kiadónak próbaírások gyanánt, hogy aztán néhány éven belül már a kiadó munkatársaként, a Magyar Sportévkönyvben jelenjenek meg cikkeim a sportágról. Sajnos többségében szomorúak, mint például a horvátországi vb-n is kolosszális teljesítményt nyújtó Kulcsár Anita nekrológja…

A DIGI Sportnál megadatott, hogy női és férfi kézilabda EHF-kupa-döntőt közvetítsek, vagy épp azt a meccset, amelyen biztossá vált, hogy a Kiel férficsapata az egyetemes német sport történetében első csapatként pontveszteség nélkül fejez be egy élvonalbeli bajnoki idényt.

Viszont adta magát, hogy meginterjúvoljak valakit, aki nagyon is hozzátette a magáét a számomra legmeghatározóbb sportesemény alakulásához.

Marczinka Zoltán volt a horvátországi vb-n Mocsai Lajos szövetségi kapitány segítője, és milyen az élet, azon a meccsen (Ukrajna ellen), ahol biztossá lehetett tenni az athéni olimpiai indulást, neki kellett helyettesítenie lázas beteg felettesét.

Papíron tehát Marczinka vitt ki bennünket a 2004-es ötkarikás játékokra.

Ezt a megfogalmazást persze kikérné magának, mert kevés ennyire szerény sportemberrel beszélgettem valaha. Miközben egy nemzetközi hírű szaktekintélyről van szó, aki, amikor az interjú után egy-két évvel írtam neki, hogy vennék egy példányt a Kézilabdázás című szakkönyvéből, nem engedte kifizetni: adott nekem egy tiszteletpéldányt, dedikálva.

Így köszönte meg utólag is ezt az interjút, amelynek a YouTube-linkje a poszt tetején található, itt most jöjjön némi kedvcsináló hozzá.

• 1987−1988: tanár Kanadában
• 1993-ban angol nyelven jelent meg a Playing Handball című átfogó tanulmánya a sportágról
• A kilencvenes évek elején pályára is lépett az ausztrál válogatottban
• 2000: a házigazda ausztrál férfikézilabda-válogatott kapitánya a sydney-i olimpián
• 2001–03: Szentendre férficsapatának edzője
• 2003–04: a női válogatott másodedzője Mocsai Lajos mellett
• 2004: a magyarországi női Eb szervezőbizottságának tagja
• 2015−17: a Magyar Kézilabda-szövetség szakmai igazgatója

1. Áldozatvállalás azért, hogy méltóképp képviseljék Ausztráliát a hazai olimpián. „Nekem is abba kellett hagynom a tanítást, és el kellett mennem az építőiparba dolgozni. Volt olyan játékosom, aki százhetven kilométert motorozott egy héten háromszor azért, hogy el tudjon jönni kézilabdaedzésre. Mi a játékosokkal több pénzt áldoztunk az olimpiai szereplésre, mint a szövetség.”
2. Együttműködés Mocsai Lajossal. „Nagyon ritkán álltam fel a padról, ezzel is azt üzentem, hogy semmilyen szinten nem akarom zavarni a szövetségi kapitány munkáját. Amikor bementünk az öltözőbe szünet előtt, mindig kikérte a véleményemet, én mindig elmondtam, hogy mit mondanék a lányoknak. Volt, amikor ennek lett foganatja, de akkor is, annak a szövetségi kapitány szájából kell elhangoznia.”
3. Zágrábi vb-döntő. „Hogy emberek Nyíregyházáról meg az országhatáron kívülről elutaztak, akár jegy nélkül, ez döbbenetes volt. Kicsit bennünket is megdöbbentett. A csapat eufóriában játszott az ötvenedik percig. Úgy elment az idő, hogy nem is tudnék momentumokra visszaemlékezni. Csak úgy ment a dolog. Minden ült, mindenki hozta a formáját. Nagyon szép emlék, de akkor is nagyon fájó. Nekem az fájt legjobban, hogy azt a több mint tízezer embert nem sikerült úgy kielégíteni, hogy megkapják azt, amiért odautaztak: a világbajnoki címet.”

» Hivatkozások az interjúhoz

• Az ausztrál válogatott eredményei a sydney-i olimpián
• Mocsai Lajos