Megnéztem én is a moziban A nemzet aranyait. Méghozzá úgy, hogy ismertem a legfőbb bírálatokat a filmmel kapcsolatban. Érdekes, ezeknek a többsége (túl tömény, túl hosszú; miért van ennyire hangos és erőteljes zene az olimpiai döntők összefoglalója és kommentátorhangja alatt?) számomra egyáltalán nem volt zavaró.

Ha én változtathatnék valamit, akkor újra és újra kiírnám a külföldi megszólalók nevét. Mert volt, aki később még „visszatért”, és én például már nem tudtam lekövetni, hogy ki is az.

De egyébként a legkevésbé sem unatkoztam, annyira jó volt a vágás. Annyira folyamatosan építkezett a sztori. Számomra szinte elröppent a több mint két óra.

Ami meg a szintén kritika tárgyává tett A nemzet aranyai címet illeti… Erről nem formálnék véleményt, hiszen nem vagyok épp elfogulatlan.

Én lehettem a lektora, korrektora Csurka Gergely 2008-ban megjelent, azonos című könyvének az Aréna 2000 Kiadóban. Büszke voltam arra, amikor kiszúrtam a megolvasás során, hogy egyszer a négyméteres / ötméteres helytelenül szerepelt (az évek alatt változott, hogy négy vagy öt méterről kell-e elvégezni a büntetőt). Arra már kevésbé, hogy amikor a kiadó tördelője elolvasta az immár megjelent könyvet, több betűhibát is talált benne…

Az egyik dolog, amit megtanultam sportkönyvkiadó-dolgozóként, könyvszerkesztőként- és -szerzőként, hogy bizony hiába olvas el az ember százszor egy szöveget, akkor is maradhat benne elütés. És általában egy „szűz szem” pont arra az elírásra fog ránézni. Ezért tanácsos több embernek is elolvasnia a szövegeket megjelenés előtt.

A nemzet aranyai egy trilógia harmadik eleme volt. A magyar férfi-vízilabdaválogatott felejthetetlen krónikásává avanzsáló Csurka Gergely külön könyvet szentelt a 2000-es sydney-i, a 2004-es athéni és a 2008-as pekingi olimpiai győzelemnek. A nemzet aranyai tehát a harmadik elsőségről szóló könyv címe volt eredetileg.

Ennek a kötetnek köszönhetem, hogy egyszer és mindenkorra befejeztem az autogramgyűjtést. Merthogy lehetőség volt két olimpiai bajnokkal dedikáltatni a könyvet. Én lelkesen meg is tettem… Aki megmondja, hogy kik írták alá (sajnos már nem emlékszem), az nagy varázsló, hiszen annyira csúnya mindkettőjük kézírása, hogy némi túlzással akárki lehetne az aláíró.

2004-ben mind a Kemény-csapat, mind Gergő felfoghatatlanul magasra tette a lécet. Volt egy olyan finálé a szerb-montenegróiak ellen, amelyhez fogható vízilabdamérkőzés kevés akadt a történelem során. Az igazi Dream Teamben Csurka azt a meccset veszi végig, szinte passzról passzra, de úgy, hogy közben megismerkedhetünk az összes főszereplővel. Szerintem az minden idők legjobb magyar sportkönyve! 

Ezek után én közel sem éreztem annyira kiemelkedőnek A nemzet aranyait, de amikor egy kedves pályatársam kiolvasta, és lelkendezve beszélt róla, rájöttem: valószínűleg az is remek, csak épp olvastam már ebben a témakörben még annál is jobbat. Sporthasonlattal: a világrekord után az Európa-rekord már nem üt akkorát ugyanattól a sportolótól.

Viszont a 2008-as olimpiához fűződik az, ami engem a leginkább megmozgatott. És ennek, immár sporttelevíziósként, egy kicsit magam is utánamehettem. 

De itt megállok egy pillanatra. A filmet nézve végig azt éreztem, hogy tulajdonképpen az a legjobb az egész moziban, hogy külsőre is egyben lévő sportemberek szép ruhában, jól bevilágítva okosan, értelmesen, választékosan, intelligensen beszélnek valamiről, ami egyébként minden magyar embernek rengeteg örömöt hozott.

Nagyon átjött az is, amiről Madaras Norbert a Betone Network Neked könnyű című podcastjában beszélt Benedek Tibor özvegyének, Benedek-Epres Panninak: 

„Kifejezetten büszke vagyok, hogy a vízilabdázók többsége nem élt vissza azzal, hogy a topon voltunk. Sőt, talán inkább túl visszafogottak voltunk. De ez nem baj. Szerencsére nem nagyon voltak körülöttünk olyanok, akik meghülyítettek volna minket.”

Ugyanezt éreztem, amikor a kétezertízes évek közepén a DIGI Sportnál 10 perces miniportrékat készíthettem sportolókról Vitray Tamás Megint mesélek című műsorába. Én dönthettem el, hogy kivel interjúzok, és valahogy szinte mindig vízilabdázóra esett a választásom.

Mert egyszerűen érzi az ember, hogy több lesz, ha őket hallgatja. Szerénység, alázat, (sport)emberség. Ezt kapod, ha Neked is megadatik, hogy egy olimpiai bajnok vízilabdázóval beszélhess.

Na meg hát a szakmai tudás… Az olimpiai bajnok kapus Molnár Endrével még a felvétel előtt nagyjából 15 percet beszélgettem a vízilabdáról. Abban a negyedórában többet tanultam a sportágról, mintha egy évig bérletesként minden OSC-meccsen ott lettem volna.

És akkor most jutottunk el a kedvenc témámhoz. 2008-ban volt az olimpia előtt egy Európa-bajnokság. Azt megelőzően azt mondta Kemény Dénes kapitány, hogy csak akkor változik az olimpiára utazó keret az Eb-hez képest, ha valami nagyon rendkívüli dolog történik.

Aztán mégis változott. Nagy Viktor helyett Gergely István lett az olimpiai csapat másik kapusa Szécsi Zoltán helyett. Gergely aztán sokat tett a végső győzelemért: az elődöntőben Montenegró 6-3-as vezetésénél beállt, és parádésan védett, büntetőt is hárított. Lehet, hogy nélküle nincs meg a harmadik olimpiai arany.

Ennek a kapuscserének a háttere engem borzasztóan érdekelt, és ezért örültem annak, amikor Molnár Endrével, a kapuslegendából lett kapusedzővel ezt is kibeszélhettem. (Az alábbiakat a forgatott anyagból jegyzeteltem le, a tévére vágott változatban ez nem szerepel.)

– A pekingi olimpia előtt megkértek a Honvédnál, hogy menjek, segítsek Gergely Pistának. Addig hívogattak, kapacitáltak, amíg igent mondtam, és akkor fél évig dolgoztam vele, pont az olimpia előtt – amin aztán a sorsdöntő meccset ő hozta Dénesnek.

– Ez nagyon érdekes volt, hiszen ő ekkor, kétezer-nyolcban reálisan nézve letehetett arról, hogy ott lesz az olimpián. Aztán milyen az élet, mégis őt vitte Pekingbe Kemény Dénes, nem pedig az Európa-bajnokságon védő Nagy Viktort. Mekkora részt tulajdonít Gergely sikerében?

– Pista mindent tudott a kapusságról, mindenben topon volt vízilabdakapusként. Egy dolog volt, amiben úgy érzem, tudtam segíteni: az önbizalmát egy kicsit felpumpáltam. Eleve egy kicsit le is mondott a válogatottságról, és a Honvédban elég sok stokedlit kapott, valahogy mindig rajta csattant az ostor. Mindig az volt, hogy miért nem fogta meg ezt, miért nem fogta meg azt. S amikor először lementem őt edzeni, akkor megmondtam, hogy egyezzünk ki valamiben. Ha én dolgozom vele, akkor senki sem szól bele abba, hogy hogyan edzünk. Nem szapuljátok; majd én megmondom neki, ha nem jól védett. Szerintem ez egy kicsit segített neki, leesett a teher a válláról.

– De mit mondott neki? Hogy amíg van egy minimális esély az olimpiára, addig meg kell gebedni?

– Nem, az olimpiáról nem beszéltünk. Illetve, olyan értelemben igen, hogy azt mondtam neki: mi most szépen elvégzünk ennyi és ennyi munkát, és ha ez nem elég, akkor nem mész az olimpiára. Ha elég, akkor ki fognak vinni. Jól is védett, szuper volt abban a szezonban.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy Ön nem is lepődött meg annyira Kemény Dénes döntésén, mint a közvélemény.

– Nem. Nagy Viktort egy kicsit sajnáltam, mert ő is megtett mindent azért, hogy kijusson az olimpiára. Meg is mondtam neki, hogy rám ne haragudj – én csak elvégeztem a rám bízott feladatot. Dénes nekem régi csapattársam, még a Spartacusban játszottunk együtt. De én soha egy szóval nem mondtam neki, hogy a Pistával legyen ez vagy az; esküszöm, egyszer nem mondtam neki, hogy a Pistát vigye az olimpiára. Ez az ő egyéni döntése volt, hogy őt választotta végül. De jól választott!

Azt pedig Csurka könyvéből tudjuk, hogy Gergely agykontrollal vonzotta be magának, hogy ő bizony ott lesz Pekingben!…

Sporttelevíziósként nyilván Hajdú B. István 2004-es athéni olimpiai döntőbeli közvetítése a legmeghatározóbb ebből az egész vízilabda-sikerkorszakból. Ami egyébként az ő mércéjével mérve nem is volt olyan kiemelkedő.

Legalábbis addig, amíg el nem érkeztünk a végjátékhoz. De amikor elérte a csúcspontot a meccs, akkor ő is szintet lépett. Tudom, tudom, a 12 fürdőgatyás férfiről szóló mondata, azt kéne kiemelni, és valóban, arra mindenki emlékszik.

De én inkább az elképesztő agyára és a győztes gól közvetítésére hívnám fel a figyelmet. Az már a másik legendás gólközvetítésénél is kiderült, hogy elképesztően jó a memóriája, és bravúrosan tud visszakötni.

Mert hogyan közvetítette le anno Hajdú B. István a zalaegerszegi Koplárovics Béla győztes gólját a Manchester United ellen? 

„Föltámad a szél, és vele együtt a Zete is. Három perc hosszabbítás lesz. El is indult most ez a három perc. Szamosi kér keresztlabdát. Szamosi! Szamosi! Be kéne adni jól! Ott a helyzet! Góóóóól! Koplárovics! Egy-nulla a kilencvenegyedik percben, több ez mint feltámadás! Koplárovics Béla első gólja a Zalaegerszegben, hát persze, hogy a Manchester Unitednek. (…) Dehogynem kell hosszabbítani, hogyne kéne? Most kell lefújni!”

Tehát a gól emelkedett pillanatában is pontosan emlékezett arra, hogy nem sokkal korábban arról beszélt, hogy 1. feltámadt a Zete, 2. milyen jó volna, ha a bíró lefújná a meccset (ezt nem hallhatjuk az összefoglalóban) – és nemcsak hogy emlékezett, de ezeket magától értetődő természetességgel csatolta vissza.

Athénban pedig arról beszélt, nem sokkal a győztes gól előtt, hogy elég lenne egy pici gól, amikor épp csak hogy átúszik a labda a képzeletbeli gólvonalon.

Amikor ehelyett Kiss Gergely lőtt egy iszonyatosan nagy dugót, azt kiabálta, hogy nem kellett volna ekkora gól, még a végén kifizettetik velünk a háló árát a görögök.

(A villámgyors rögtönzés mindig is Hajdú B. legnagyobb erősségei közé tartozott. Volt, amikor egy mókus futott a pályára, volt amikor Johan Cruyff köpött egy méreteset premier plánban; mindkétszer jött egyből a szenzációs reakció.)

Aztán véget ért a mérkőzés, és a magyar televízió úgy döntött, hogy nem veszik el a képet. Beszéljen a riporter addig, amíg nem lesz díjátadó. Hát, az nem jött egyhamar. Ám Hajdú B.-t nem lehetett zavarba hozni azzal, hogy közel fél órán át egy mozdulatlan medencetotálképre kellett beszélnie.

Hiszen ő megcsinálta jó előre a házi feladatát. Több kiló papírral érkezett Athénba, mindenkiről mindent tudott. Valószínűleg egy órán át is tudott volna sztorizni Kásásékról.

De Hajdú B. akkor sem jött volna zavarba, ha ez a „sokáig a semmiről beszélés” úgy következik be, hogy előtte a szerb-montenegróiak nyertek. Mert miután bejutottunk a döntőbe, egy teljes napon át azt „könyvtárazta”, hogy hogyan veszített olimpiai finálékat a magyar pólócsapat.

Mert persze nagyon rossz lenne, ha ez bekövetkezne (szerencsére nem következett be), de számára felkiáltójel volt Kovács Kokó István K. O. veresége Chacón ellen. Amivel igazából, ahogy Hajdú B. fogalmazott egyszer, nem tudott mit kezdeni a komplett magyar média. Mindenkit váratlanul ért. És ő nem akart hasonló helyzetbe kerülni. Ezért inkább túlkészülte magát.

Mindez annyira inspiráló volt számomra, hogy a DIGI Sportnál mindig nagyon vártam a bajnokavatásokat, és annyira aprólékosan felkészültem mindig, hogy akár 20 percig is tudjak beszélni a „semmiről”.

Közvetíthettem David Beckham bajnoki címét az amerikai labdarúgó-bajnokságban, a Kiel német sporttörténeti 100%-os bajnoki címét a kézilabda Bundesligában, és pont most emlékeztetett a Facebook, hogy nemsokára a kétéves évfordulója lesz annak, hogy én közvetítettem a Lille totálisan váratlan bajnoki címét, amit az akkor is bombaerős PSG-vel szemben ért el Franciaországban.

Arra is próbáltam olyan aprólékosan felkészülni, ahogy Hajdú B. tette Athénban.

Mert a magyar férfi vízilabdának köszönhetően követendő példaképek születtek, medencében és kommentátorállásban egyaránt.